Harminc éve szolgálom az Urat mint felszentelt pap. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi volt a legnehezebb papi pályám évtizedeiben, akkor azt felelném, hogy azok a pillanatok, amikor magamra öltöttem a fekete palástot, és elindultam a temető kápolnája felé, hogy utolsó útjára kísérjem az elhunytakat. A sors úgy hozta, hogy azokban a falvakban, ahol plébános voltam, sehol se volt kántor, aki megírta volna a búcsúztatókat. Így van ez Tordán is, ahol jelenleg plébános vagyok, hiszen az idős Raffai Gyurka bácsi hatvan év áldozatos munka után nyugállományba vonult. Így továbbra is nekem kell írni a halotti búcsúztatókat. Megjegyzem, hogy a nagybecskereki püspökség területén én vagyok az egyetlen pap, aki ezt a tevékenységet is vállalja. Valamikor régen az öngyilkosokat a temetőben egy elkülönített helyre temették, akárcsak a kereszteletlen elhunytakat, és a pap – az akkori előírások szerint – nem lehetett jelen a temetésen, sőt! a harangokat sem húzhatták meg. Egyes keresztény testvéreinknél ez így van mind a mai napig. Papi szolgálatának a felfüggesztését kockáztatná az a pap, aki megkondítaná a harangokat annak az elhunytnak, aki önkezével vetett véget életének. Nem tudnám megmondani, mióta, de nálunk, katolikusoknál ezen a téren is változott a helyzet. Hozzátenném, a helyes irányba, merthisz Isten az egyedüli bíránk. Nevelőanyám, Püspök Ilona a kilencvenes évek elején felakasztotta magát. 14 éves koromig ő nevelt, és most, ennyi év után is beleborzongok, hogy egy öngyilkosjelölt nevelt fel. Mintha egész életében arra készült volna, hogy egy napon nyakára kösse a hurkot, és kirúgja maga alól a sámlit. Ezt a szörnyű műveletet négyszer próbálta meg úgy végigcsinálni, hogy észrevegyék és megmentsék, ötödik alkalomkor azonban nem figyelt rá senki, és megtörtént a tragédia. Én akkor egyházaskéri plébános voltam, fiatal pap, aki elveszítette azt az asszonyt, akit anyjának hívott, bár nem volt az anyám, még csak távoli rokonom sem. Tavaly októberben Tibor bátyám is öngyilkos lett, és nem tudom elfeledni, amíg élek, négy gyönyörű lánya és felesége jajveszékelését. Én akkor nem tudtam sírni, magamba fojtottam a fájdalmat, de aludni azóta csak gyógyszerekkel tudok. Vajon miért szánta rá magát erre a visszafordíthatatlan cselekedetre? Örök titok marad. Szintén tavaly történt, hogy Gyólai József tordai fiatalember vadászfegyverével vetett véget életének. Mindkét lábát amputálták, és már nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. Szüleivel mindenszentek napján találkoztam a temető kápolnájában, és megpróbáltam azt, ami szinte lehetetlen – egy kicsinyke vigaszt nyújtani nekik.
