Hiába a kertes ház pihenésre kialakított terasza, ahol tavasztól őszig, helyettesítve a szobát, ott folyik az élet kora reggeltől késő estig – beleértve a szokásos délutáni szundikálást is –, az utóbbi években ránk törő nagy hőség miatt keveset lehet igénybe venni. Kivéve egy kiadós nyári záport követően, amikor valamelyest csökken és elviselhetőbbé válik a hőmérséklet.
Esőzéskor mindig a karosszékben ülök. Nézem a vízcseppek pattogását a járda betonfelületén, ahogy lecsorog a fák és a bokrok ágain, levelein. Szinte látni, miként élednek a forróság keltette aléltságukból. Az addig hangos madarak ilyenkor behúzódnak a sűrű lombok közé, némelyek viszont olyan helyre ülnek, hogy rövidebb-hosszabb ideig ázzon a tolluk. S még el sem áll az eső, újra fütyülni kezdenek, ami biztos jele annak, hogy rövidesen megszűnik az égi áldás, netán még a nap is előbújik az imént még vastag és sötét terhes felhők mögül.
A föld gyorsan szívja magába a nedvességet, a levegő párásságát nehéz elviselni. Aki szenved emiatt, jobb, ha behúzódik a lakásba.
Eső után a kertben rendre előbújnak a csigák, cipelve hátukon a házukat, itt-ott idegesen nyüzsögnek a hangyák, ha kiöntötte őket a víz, a felgyülemlett tócsákban feketerigók, galambok, gerlicék és más madarak egymás mellett békésen megférve fürdenek, aztán egyik-másik közeli fa ágára telepszenek tollászkodni, szárítkozni.
Eső után, ugye, mennyire igaz, rendszerint kiderül az ég. Ilyenkor mindig kékebb. A természet: ember, állat, növény fellélegzik. Az égbolton megjelennek a fecskék, sajnos, egyre kevesebb van belőlük, cikázva röpködnek, rovarok után kutatva. A szürke, igénytelen kis verebek is kiülnek az ereszre, hangosan csivitelnek, talán éppen a számukra is felfrissülést hozó esőről.
Ülök a karosszékben. Nézem, körülöttem mikét zajlik az élet, s gondolatok kelnek bennem az idő múlásáról, a változásról… Lám, jöttek, tornyosultak a felhők, felesleges terhüktől részben megszabadultak, elvonultak, s változást hoztak. Nedvességet a kiszáradt, repedezett, szomjas földnek, a sárguló leveleket korán hullató fáknak, bokroknak, letisztult levegőt a tüdőnek, egy időre elviselhető hőmérsékletet a testnek.
Ha napközben nem, vagy alig, este nyolc után kimerészkedhet az ember a teraszra. S miként lassan, lopózva mindenre rátelepszik a sötét, úgy változik mindennek a képe, a színe. Az imbolygó, levelekkel teli fák kísértetiessé válnak. Az égen mind több apró fény sziporkáz, a sötétedés súlya alatt csitul, aztán elül a nappali zaj, csak a bogarak, apró kis rágcsálók keltette neszek erősödnek. Kerti rejtett fészkéből szinte mindig ugyanabban az időben előbújik egy süni mama három kicsinyével, nagy szuszogással a közeli gyümölcsfa irányába vezeti őket, ott a lehullt érett gyümölcs, a létet fenntartó. Lakmározás után folytatják az éjszakai barangolást, rendre a szokott irányba. Veszélyt érezve, ha nincs idejük eltűnni valamelyik közeli bokor alá, összegömbölyödnek, mozdulatlanokká válnak, kivárnak, aztán halk röfögéssel mennek tovább.
Rendszerint csak a kora hajnali órákban térnek vissza odújukba.
A szúnyogok is beletartoznak az esti képbe. Támadnak, ha nem rettenti el őket a parázsló füst vagy a fénycsapda, amely vonzza azokat a bogarakat is, amelyek éjjel élik életüket. Miként egyes emberek.
Legtöbben azonban az éjszakára készülnek. Mielőtt eltennék magukat másnapra, a házak ablakain át a tévéképernyők fény-árnyék játékát látni, hogy később itt is, ott is elsötétedjenek az ablakok.
A csendet titokzatos, gyengébb-erősebb neszek, zizegések, ismeretlen eredetű mozgás keltette zajok, távolból idehalló kutyaugatások, motorzúgás, zene-ének hangfoszlányai törik meg. Aki álmatlanul forgolódik ágyában, végül csak átlép az álmok világába.
Reggel, miként évmilliók óta, a szokott időben, a maga járásán – ugye, milyen természetes –, újra megjelenik a keleti égbolton a nap. Fokozatosan emelkedik. Vele a hőmérséklet is.
Kiülni a teraszra ma lehet-e?
