Lujzi bambán álldogált a játszótéren a csúszda tetején. Másfél-két éves lehetett. Mögötte hosszú sorban kígyóztak az egyre türelmetlenebb, szerb nyelven beszélő gyerekek.
– No, indulj! – noszogatja eleinte kedvesen a mögötte álló kisfiú, de mivel Lujzi nem mozdul, a kisfiú egyre erélyesebbé válik. – Na, indulj már meg végre! Hallasz?! Indulás! Hahó!
Lujzi persze egy árva nyökköt sem ért az egészből. Valószínűleg még azt sem fogja föl, hogy egyáltalán hozzá beszélnek. Én is próbálom indulásra sarkallni csemetémet, de rám se bagózik. És akkor a kisfiú elveszti a türelmét. Taszajt egyet Lulun. Nem nagyot, a jelenet éppen hogy csak átlép a szöveg nélküli kommunikáció szintjére. Lulu döbbent képet vág, lecsúszik, majd egy-két kör erejéig látszólag szélcsend van. De én ismerem a csemetémet. Lujzi le nem veszi a szemét a kisfiúról: bosszút forral. És hiába is próbálom meg neki elmagyarázni, hogy valójában mi történt, az őt ért sérelem megtorlásért kiált. Szemet szemért, fogat fogért, és hopp, kicsi válla már véletlenül bele is akad a másik gyerekbe. Óha, ebből még nagy szerelem lehetne… Persze, ha viccesen akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy már kész is a „szerb–magyar” konfliktus. Micsoda pompás újságcikkek: Magyar gyerek verte a szerb gyereket a játszótéren. Vagy: Egy szerb kisgyerek majdnem lelökött egy magyar kislányt a csúszdáról…
Az meg a napokban történt a játszóházban, hogy a kétéves kisfiam, Kristóf a labirintusban két négy-öt év körüli szerb kisfiúval különbözött össze. Pedig a jelenet szintén ártatlanul indult. A szerb kisfiúk – valószínűleg testvérek – jó játéknak hitték, hogy zavarócskázásba kezdjenek Kristóffal. És még csak nem is ők vették üldözőbe a fiamat, csak kapkodva keltek át az akadályokon a Vigyázz, jön! Utolér! Fussunk gyorsan! csatakiáltásokkal. És csak az ég tudja, miért, ez arra sarkallta a fiamat, hogy körömmel essen neki a két szerencsétlen menekülőnek. Nem értette, hogy játék. Nem tudom, mit gondolhatott, lovon érezte-e magát, vagy éppen hogy kiközösítve, mindenesetre ettől a pillanattól kezdve úgy toporogtam a ketrec körül, mintha legalábbis én lennék bezárva, nem ők, és felváltva osztottam az észt a lurkóknak, de hiába, a játék ellenségből igazi ellenség lett, és az volt a minimum, hogy a másikat fejbe kell dobni labdával.
De az igazi haddelhadd akkor kezdődött, mikor a négyéves lánycsemetém fölfedezte, hogy az öccse valakikkel harcban áll, és segítségre szorul. Egy fiúcivakodás kellős közepén úgy repült be a labirintusba, mint egy Xena, az egyik kisfiút a földre lökte, gyors parancsot adott ki Kristófnak a püfölésre, a másik kisfiú menekülni próbált, de Lulu hátulról elkapta, valahogy a feje köré csavarta a könyökét… Szünet nélkül ordibáltam, és nagy nehezen szét is parancsoltam a gyöcköket, és a csatározás meg is szűnt, az agyam viszont döbbenten zakatolt. Kik ezek a vérszomjas kis lurkók? És mért viselkednek úgy, ahogy? És hogy jutottak el idáig a gyöckök egy sima zavarócskától?
Persze tudom…
– Gyere, mutatok valamit! – mondja Luka, az uram gyerekkori cimborájának négyéves kisfia szerbül. És mivel Lulu nem mozdul – mért is mozdulna, azt se tudja, hogy Luka hozzá beszél –, Luka viszont nagyon szeretné, ha Lulu vele tartana, hát ráncigálni kezdi Lulut. Lulu támadásként értelmezi a dolgot, sikítva ellenkezik… Pedig csak rollerezni invitálta volna a kis barát.
Tavaly történt a Topolyai-tavon: Luka a játszótérre akart menni. Őt el is engedték a szülei egyedül. Persze Lulu is menni akart. Én is velük tartottam volna, mert Lulut nem szoktam tíz méternél távolabb engedni magamtól nyílt terepen. De a barátnőnk meggyőzött róla, hogy hadd érezze magát Lulu nagylánynak, Luka amúgy is árulkodós fajta, ha Lulu elkolbászolna, a fiú már futna is bepanaszolni, aggodalomra semmi ok. A gyerekek elmentek, én öt percig tudtam is magam türtőztetni, de aztán mégiscsak a gyerekek után eredtem. Luka a homokozóban ült. EGYEDÜL! A tekintetem ide-oda kapkodtam, Lulut nem láttam sehol. Jobbról az út, forgalom, balról a tó…
– Hol van Lulu? – kérdeztem Lukát. A kisfiú pukkadt.
– Nem tudom! – mondta rosszkedvűen. – Hívtam homokozni, de nem akart velem játszani!
Kétségbeesetten körbefutottam a játszóteret. A fapiramisban meg is találtam a szintén pukkadó lánykámat.
– Hát te? – kérdeztem.
– Luka nem akart velem játszani. Mondtam neki, hogy bújócskázzunk, de nem jött megkeresni.
Jaj istenem! De nehéz is ez. És még milyen sokáig nehéz lesz.
