Nem érzem magam elég beavatottnak, felkészültnek ahhoz, hogy átfogó igénnyel, szakavatottan értékeljem dr.Gubás Jenő szakmai, fül-, orr- és gégeszakorvosi pályafutását, önálló munkáit és gazdag, sokoldalú közéleti munkásságát. Olyan alkotó személyiség, akinek a neve bennem az elmúlt évtizedekben összenőtt, egybeforrt a nemzeti közösséget, azon belül a délvidéki magyarságot romboló politikai, anyagi, szellemi erőkkel való küzdelemmel, szüntelen hadakozással. Ebben az értelemben pályaképe, közösségi szerepvállalása szememben egy európai magyar értelmiségi sajátos példája. 75. születésnapja alkalmából készült tisztelgő írásomban életének – alkotó munkásságának – erről a vonatkozásáról szeretnék beszélni.
Kevesen szólnak nálunk olyan felelősséggel, erkölcsi igényességgel a nemzetről, mint azt Gubás Jenő teszi. Írásai, beszédei egytől egyig a közösségi és az egyéni züllésekről szóló példabeszédek. Lelkületét, szellemi világát áthatja a kemény (ki)tartásra való buzdítás, az eltökélt cselekvés számonkérése. Úton-útfélen ostorozza a csonka, sebzett, beteg lelkületű nemzeti közösséget, rámutatva a bennünket ért sorscsapásokra, de súlyos szavakkal teszi szóvá megannyi mulasztásunkat is.
Gubás Jenő az elmúlt évtizedekben nemcsak érzékenyen figyelte, hanem esetenként közszerepléseivel, írásaival, beszédeivel igyekezett befolyásolni a társadalmi eseményeket. Minden megnyilatkozása a közösségi cselekvés példája, nem rajta múlott, hogy a drámai helyzetkép, amiről folyamatosan számot ad, a hazugságra épülő politikai rendszerváltozás után nem változott sokat a javunkra. Kifogyhatatlan a tervekből, javaslatokból, a tennivalók felsorolásból. Több mint húsz évvel ezelőtt kezdeményezte, hogy mielőbb fel kellene mérni az itteni magyarság kulturális, gazdasági, egészségügyi állapotát, lakáskultúráját, szakmai képzettségét. Azóta sem történt ezen a téren érdemi előrelépés. Számtalan esetben emelt szót az anyanyelv szeretete, megóvása és helyes használata érdekében. Sokak szerint örökösen bírál, mindent és mindenkit: színikritikusokat, a színjátszást, a színháztörténeti könyvek hiányát; a politikusokat, pártvezéreket, szociológusokat, néprajzosoknak, a magyar orvosokat, pedagógusokat. Nagyszámú az elvándorlás, a beolvadás, kicsi a születési arány, de az okok mélyrehatóbb feltárására eddig még senki sem vállalkozott, panaszolja. Szép és jó dolog az, hogy összegyűjtöttük Doroszló, Baranya vagy az al-dunai székelység népdal, népmese- vagy hiedelemvilágát, csak az a baj, hogy e települések egészségi állapotáról, a magyar lakosság egészségügyi szokásairól, kultúrájáról, civilizációs állapotáról, viselkedési és magatartási megnyilatkozásairól, vallási, az otthon, a haza és a magyarság iránti, valamint világnézeti szemléletéről, táplálkozásáról, lakáskultúrájáról, szórakozási igényeiről és még számtalan fontos dologról szinte semmit sem tudunk, írja a Hungarológiai Intézet kiadványaival kapcsolatban. Való igaz, hogy politikailag veszélytelenebb népmesét gyűjteni, mint egy magyar falu társadalomontológiáját feltárni, például azt a lassú haldoklást, amely a bánáti magyar falvakat jellemzi, teszi hozzá. 1992 januárjában vetette papírra ezeket a keserű sorokat, és a helyzet azóta sokkal rosszabb.
Gubás Jenő szerint a vajdasági magyarság megmaradásának egyik legfontosabb feltétele a „társadalmi összefogás” és a kulturális felemelkedés. Szerinte ez csak az értelmiség példamutató magatartásával, vonzerejével képzelhető el. Világlátásában, valóságértelmezésében központi szerepet játszik az értelmiség, nem véletlen, hogy kevesen ostorozzák többet és jobban a magyar értelmiséget, mint ő.
Sajnos a kisebbségi sors és a kommunista időszak folyományaként a délvidéki magyar értelmiség lelkében mély sérüléseket szenvedett, amely meggátolja az erkölcsös magatartást, a tudatos nemzetvállalást, a nemzetért való bátor kiállást, a közösség érdekeiért való összefogást. Gubás Jenő keményen szól azokról, akik a kommunizmus évtizedei alatt megtévedtek, és nemzeti közösségük szolgálata helyett az erkölcsi lecsúszás pályájára kerültek. Még kíméletlenebb azokkal, akik közösségük árulását társadalmi pozíciójuk megalapozására, megszilárdítására és saját anyagi gyarapodásukra használták föl.
Kemény, bíráló szavai sokakban keltettek visszatetszést, olykor ellenérzést is. Szíve joga mindenkinek az általa észlelt közösségi bajokat, hiányosságokat szóvá tenni. Más kérdés, hogy a nemzeti felelősségre hivatkozva, annak számonkérésével mennyire lehet valamely közösség cselekvésre ösztönző erőforrásait növelni, gyarapítani. Mennyire lehet az értelmiség fokozottabb szerepvállalásával a közösség bomlási folyamatait ellensúlyozni, a valós nemzeti élet hiányát pótolni? Annak, aki ma nemzetmentésre buzdítja honfitársait, tudnia kell, hogy a nemzeti érzés sokat vesztett korábbi jelentőségéből – a társadalom többsége számára elvesztette mozgósító erejét. Ma a szavazatok világát érjük. Egy ember, egy szavazat. A hatalom (a legitimitás) alapja a többség, nem a tudás, az erény, az ész, a közösségi érzés vagy más effélék.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy időközben az értelmiség társadalmi szerepe megváltozott. Az értelmiség magatartása, tenni akarása, erkölcsössége, alkotóereje, szervezettsége, közéleti szerepvállalása és vitalitása korántsem határozza meg a népesség többi rétegének a gondolkodását, önbizalmát, nemzettudatát, a szülőföldhöz való ragaszkodását, az anyanyelvhez való ragaszkodását, ízlését, kultúráját és gazdasági tájékozottságát stb. oly mértékben, ahogyan Gubás Jenő szeretné. Fogas kérdés az is, hogy a fent felsorolt tulajdonságokkal rendelkező értelmiségi réteg – feltéve, hogy lenne ilyen réteg – a körülmények folytán képes lenne-e olyan életstílust és személyiségideált kialakítani, amely jelentős mértékben befolyásolná a délvidéki magyar lakosság értékrendszerét, szemléletmódját, magatartását. Nemcsak a nemzetragasztó szellemi élet – irodalom, kultúra – feltételei hiányoznak hozzá, hanem nálunk is, mint a világon másfelé, a fogyasztói mentalitás válik az egyetlen vagy legfontosabb cselekvésre ösztönző magatartásformává. A korábbi „ordas eszmék”, amelyek lejáratták a közösségi élet kereteit (köztük a nemzeti együvé tartozás érzését), elhalványulnak az új, térhódító divatos eszmék mellett, gondoljunk csak a globalizált banditizmus új keletű gaztetteire, a kamatrabszolgaságra és egyebekre. Sajnos a „társadalmi összefogás” hívó szavára sem figyel már senki, aligha lehet vele a Gubás Jenő által felsorolt bajokat – mondjuk például az egykézést – orvosolni.
Tudjuk mindnyájan, hogy a nagy rendszerváltás – politikai színjáték – nem várt fordulatot eredményezett, a vágyott szép új világ helyett a romlás és meghasonlás felgyorsulásához vezetett. A ránk erőszakolt kollektívák korábbi időszakát napjainkban az öncélúság és parttalan individualizmus váltja fel, a züllés és züllesztés nyomul a nemzeti érzés és elkötelezettség – közös lelki alapunk – helyére.
A régi idők nagy „lovagjai”, akik ma még az összetartó nemzeti élet hiányán bánkódnak/bánkódunk, és a mostoha körülmények ellenére a nemzet felemelkedésén és megújulásán fáradoznak/fáradozunk, lassan mind Don Quijote sorsára jutnak/jutunk. Természetesen tisztában van ezzel Gubás Jenő is, aki szorongva figyeli a jövőnket, egy percre sem feledve, hogy mindnyájan kalodában vergődünk, különösen mi, kisebbségek. Gubás Jenő azonban, helyesen, úgy véli, hogy ettől még szabadon szárnyalhat a szellemünk, és sorsformáló erővé válhat a jellemünk. Kétségtelen, hogy ha a nemzet hozzá hasonló személyiségekből tevődne össze, és nem megtévedt vagy meghasonlott emberekből, a magyarság hányatott sorsa ellenére is sok mindent képes lett volna kiverítékezni magából. Ehhez csak bátorság kellett volna, konok hajthatatlanság, a nemzeti elkötelezettség melletti kiállás.
Dr. Gubás Jenőt az a remény élteti, hogy előbb-utóbb talán többünknek sikerül ehhez az eszményhez felnőni. Isten éltesse és tartsa meg sokáig ebben a hitében, a nemzet felemelkedésén és megújításán való töretlen igyekezetében!
