Nagyszüleink az emberi élet főbb eseményeit: a születést, házasodást, sőt még az elmúlást is különös gonddal, több száz éves hagyományok alapján rendezték meg. Ezekből a szokásokból ma már alig maradt fenn egy-kettő, s ha mégis, az is leginkább faluhelyen s elszigetelten.
Városon például hiába keresnénk a régi temetkezési szokásokat, sehol sem találnánk, mert a mai városi ember már nem csinál olyan nagy dolgot a halálból meg a temetkezésből, mint régen. Bezzeg hajdanában!
„Szép temetést” csináltak, sirató- meg énekesasszonyokkal, akik nagy jajszóval, illetve énekmondással és imádkozással siratták el két napon át a halottat. Az órát megállították, a tükröt fekete lepellel vonták be, az ablakba gyertyát állítottak, és úgy ravatalozták fel a halottat, hogy az „szép legyen”, ne pedig „szegínyes”. Rendszerint bakacsinnal (fekete posztóval) fedték be a halottas szobát, a halott feje fölé „supellátot” (mennyezetet) állítottak, a koporsó lábához két angyalt helyezek díszes szenteltvíztartóval (benne rozmaringgal), kívül az ajtóra fekete drapériát akasztottak, a koporsó mellett pedig kétoldalt háromágú gyertyatartóban karvastagságnyi gyertyát égettek stb.
Ma már egyszerűbben temetünk, s halottainkat is csak magunk siratjuk el – siratóasszonyok híján – egyszerűen.
***
Mesélik, hogy egyszer nagyböjtben egy Zenta környéki kis községben meghalt valamely népes családban a fiatalasszony. A rokonok és hozzátartozók összejöttek virrasztani, s közben csendesen siratták, megemlékezve róla, hogy milyen odaadó, hű feleség volt, s hogy mit veszített halálával a família.
A család férfitagjai is ott darvadoztak a ravatal körül, erősen vigasztalva önmagukat és egymást is jóféle pálinkával! – különösen az özvegyen maradt fiatalember és a meghalt menyecske édesapja. A fájdalomtól-e vagy a pálinkától – mindegy – a fiatalember egyszer csak ráborult a nyitott koporsóra:
– Édes szépszavú párom, mér hagytál itt minket! – siránkozott nagy fennszóval, s verte a koporsó oldalát.
Apósa, átérezve veje fájdalmát, csillapítóan vigasztalta.
– Ne ríjj, fiam, maj’ lesz másik!
– Lesz, édesapám, lesz – így a fiatal özvegy –, de ammán húsvétra nem lesz!
