Az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban Saloma Reloaded címmel Oscar Wilde Saloméját játsszák. Az elsősorban a multimedialitásra és exprsszív vizuális- és hanghatásokra alapozott darab, bár itt-ott kissé patetikusra és néhány mozzanatában vontatottra sikeredett, de felmutat néhány, akár mai szemmel nézvést is érdekes megoldást.
A rendező egyrészt maivá, aktuálissá szerette volna tenni az Újszövetségből a viktoriánus korba átmentett történetet, így láthatóan azon dolgozott, hogy a lehető legfájdalommentesebb módon metssze ki az orientális ókori és századelős kontextusából azt, ami a deszkákra került; másrészt pedig arra törekedett, hogy a színpadon, a szereplők között jelen levő érzéseket úgy absztrahálja, hogy a közönség számára is elsősorban egy emotív, és csak másodsorban egy esztétikai síkon hassanak. Predrag Štrbac Saloméja egy térben és időben egyaránt a távolból érkező darab europid-jelekori interpretációja, egy itt-és-most zajló tettre való törekvés, amelyben nem megérteni kell a dolgokat, hiszen a szüzsé meglehetősen rövid és egyszerű, hanem inkább átérezni.
Az előtérben a színpad teljes hosszában elnyúló fehér, ünnepi asztalt látunk. A tudatállapotukat módosító férfiak és az éberen figyelő nők világát. Az erőszak és a hatalom terepe ez, ahol csak három nő fér el: Heródiás, vagyis Heródes neje, a puszta akarat és a hatalmi fölény asszonya; Salomé, Heródiás első házasságából származó lánya, a puszta testiségben megfogalmazódó vágyak képe; és a kéjnő, akin a férfiak mindkettőt szabadon végrehajthatják. Keresztelő Szent Jánost a negyedesfejedelem lakomája mögött, egy szögletes magaslaton álló ketrecbe zárva látjuk. A vörös rácsok mögött vörös, bokáig érő ruhájában álló Jánost kihangosítva halljuk. Lefejezése pillanatáig ő szinte csak headsetje hangjaként van jelen, még akkor sem bújik elő ketrecéből, amikor Salome testi vágyainak kielégítésére kéri, és még akkor sem, amikor a porkoláb pókként mássza meg minden egyes oldaláról vörösben izzó zárkáját. János nyugodt, éteri jelenség, csak Salome vágyai zökkentik ki ebből. A ketrec mögött hol egészben, hol tükörképként kettőbe osztva a szereplők arcát látjuk. Mosolyognak, nevetnek, sírnak, tésztát gyúrnak, kenyeret esznek, és bár a videósorokhoz nem tartozik hang, ismétlődésük expresszív vizuális nyelvvé alakul. Egy kislány kimagozott almaszeleteket harap.
A darab során sokszor háttérbe szorul a szavak faktuális értéke, és a hangsúly az intonációra, a háttérzajokra, az előtte vagy utána lejátszott zenére, a beszélő által elfoglalt térbeli helyzetre, testállására vagy rangjára tevődik át. Emellett az elhallgatott vagy elfojtott szavak, a remegő hang, a neurotikus vagy önfeledt nevetés közötti különbség is mind a szavak érzelmi töltetét helyezik előtérbe. A három, egymás elé sikló síkon futó előadás sokat merít a multimedialitás adta lehetőségekből. Egy ókori téma technokrata cserzését láthatjuk a színen, hangokkal, fényekkel és mechanikus ösztönökkel a színfalak előtt. A darab első harmada alámerül az ösztönöket felerősítő gépies zenében, annak erőteljes, a tér egészét betöltő erejében. Az orgia és az áldozati tor között elhelyezkedő előadás, borral, kokainnal és a testiség kényszerű pornográfiájába áthajló erotika férfivilága ez, amely mégis egy női név körül, egy női név miatt és egy női név által zajlik. Ez a női nevet pedig Salomé és Heródiás osztják.
Predrag Štrbac Saloméje összeolvad anyja, Heródiás személyével. Az utóbbi már csak rideg kacajával, remegő kezében tartott cigarettájával és lánya, valamint a világ felé irányított vágyaival van jelen. Parancsot ad, és dicsér. Salome anyja a maga patyolatfehér, talpig érő pazar ruhájában és szinekdochévá felfejlődő, karcsún füstölgő cigarettájával csupasz szellemi jelenséggé lesz, a puszta testiséget, a fatális erotikát lánya, a feketébe öltözött, vállára hullámosan omló vörös hajú Salome hordozza magán. Táncol, hódít és igényel, majd miután megkapja fizetségét, életével fizet túlméretezett béréért.
A darab akkor lett volna valóban zseniális, ha a két szerepet egyetlen színésznő játssza. A két nő egyazon személyiség két arca, egyazon vágy testi és szellemi oldala, egyetlen élet tapasztalt-fehér és türelmetlen-fekete fele, folytatása és egymás alteregója egyben, egy ókori mítosz mai megfogalmazása és egy héber femme fatale posztmodern Janus-arca.
Fanny és Alexander
Egy különleges játékot láttunk a színpadon. Egy játékot, amelyen – bár a valóságon innen zajlik – léket üt a képzelet. Vidovszky György egy olyan darabot állított az Újvidéki Színház színpadára, amely egy szubjektív gyermeki világba vezet el, annak összes szélsőséges részletével, a gyermeki elme racionalizáló gyakorlatával, egy csökönyös, de megbocsátó, egy akaratos, de időnként meghátráló, egy élet korai szakaszában csak párban létezni tudó világgal. A színpadon Fanny és Alexander élettörténetének egy részét láthattuk, mégpedig részben a saját, részben Alexander szemével. Láttuk a közösen megélt valóságot és azt az álomvilágot is, amit a fiúnak létre kellett hoznia ahhoz, hogy el tudja viselni mindazt, amit a képzeletből már nem lehetett kirekeszteni.
Az ilyen jellegű előadások sokszor a patetika túloldalára esnek, és így egy szájbarágósan didaktikus, minden korosztálynak megfelelni akaró, politikailag korrekt, mondhatni: steril darabot gyártanak le. Ezzel ellentétben ez a Fanny és Alexander nem esik a giccs és élvezhetetlenség azon csapdájába, amely szinte önmagától kínálkozott. Vidovszky György úgy határolódott el elsősorban ettől, hogy a szereposztáson csavart egy nagyot azzal, hogy a gyerekszerepeket nem gyerekekkel játszatta el. Itt nem pusztán a térbeliség rész-egész viszonyára vagy a színház a színházban jelenségére gondolok, hanem olyan feszültségnövelő sűrítésekre, mint a szereplők egyidejű hadarása, vagy olyan párhuzamosan zajló folyamatokra, mint a testmozgás és a fokozott jelentőségű fénymodulációk, vagy a beszéd és a hanghatások, a beszéd és a hangszerek hangjai, vagy a beszéd- és énekhang zavara. Harmadsorban – lévén, hogy a gyermekkor tapasztalatvilágára alapoz – egy rendkívül erőteljes szimbolikus nyelvvel dolgozik. Hangsúlyos szerephez jut például az apa, majd általa a többi halottra is rávetülő, emblematikus minőségben megjelenő halotti maszk. A gyermekkori fantázia által túlméretezett, álarcokká lett domború fehér lemezek az egyszerű képzettársítás és a fiatalkori magánmitológia eszköztárából való táplálkozás, majd az oda való visszatérés gyakorlati lenyomataként jelennek meg. Álomképek ezek, éjszakai feldolgozásai mindannak, ami nappal történik.
A rendező emellett külön figyelmet fordított a színek által kialakítandó jelentésmezőkre is. Befogadói szempontból egyáltalán nem mellékes a fehér, a fekete és a vörös szín hangsúlyos helyzetbe való helyezése, valamint a szinte jelentéktelenné silányított szereplők seszínű, jellemtelen, önazonosságuktól megfosztott jelmeze. Valójában csak a két címszereplő visel a színek szempontjából közömbös jelmezt, és – bár Alexanderen a megalázás és a bűnbánat piros szoknyája van egy ideig – az ő jelmezük hordozza a legkevesebb járulékos jelentést. A püspök ritkán veti le a fekete reverendát, inget, nadrágot, a segítő rokonok fehérben vannak, a szerető és megértő apának fehér cipője, kendője van piros ernyővel a kezében, az anyának pedig költözéskor nem kell mást tennie, mint a patyolatfehér jelmezből egy mezítelen intermezzóval átvedlenie a püspöki ház jelentéktelen feketés-zöld asszonyává. A mez-telenség fosztóképzős rite de passage-a a püspökség szikár falai alatt egyrészt az előadás egyik legtömörebb képe, miniatúrája annak a feszültségnek, amelyhez csak a darab utolsó harmadában eldördülő égzajlás fogható. Másrészt ebben a két momentumban – bár az egyik képi, a másik pedig hangzós jellegű – a rendezői munkának az egyik legletisztultabb módszeres egységét figyelhetjük meg. Ezekben a sűrített, pszichoszomatikus hatásokat kiváltó látványokban a rendező összegez, és miután ez megtörtént, már egy új egység, új cselekményi szál, új érzés boncolgatásába kezd.
A szimbolika terén viszont nemcsak a vizuális-plasztikai megoldásokra kell figyelnünk, hanem a hangokra is. Az előadás felületén kitűnően szétszórt, azon kellőképpen eloszló, jól kipontozott vokális háló nem csupán árnyalni hivatott a cselekményt. Az elemi erővel ható, szimbólummá felfejlődő hangok önálló elemként is láttathatók. Külön figyelmet érdemel ezen a ponton az égzörgés, az apai énekhang vagy a sokszor önmagában, magamagáért megszólaló zongoraszóló. A darab hangjai között külön szigetként állnak Alexander értelmüktől szinte teljesen megfosztott, a magánmitológia szakrális szövegeként mantrázott parázna ritmustömbjei. Alexander szavainak töredékes, meg-megszakadó szekvenciákba való rendeződése az őt folyton a saját képére való alakításra törekvő világból levő magányos kitörésének hangzós-retorikai jelképe lesz.
A legegyszerűbb és egyben legötletesebb megoldás talán a díszlethez köthető. A jelmezhez hasonlón itt is az egyszerűség adta többértelműséget, a minimalizmus esztétikai és műszaki funkcióit tömörítő eljárását látjuk. Az egymás felett futó boltívek fehér körvonala ellenpontozza az általuk közrezárt üres, de mégsem semleges, sötéten tátongó teret. Funkcionalitását illetőleg kitűnően hasznosítja a társadalmi ranglétra alá-, illetve fölérendelésének modellálásához, attól függően, hogy ki van a felső és ki az alsó szinten, ki szól le róla az előtte állónak, és mindez a közönséghez képest hol és miként helyezkedik el. Egyaránt szolgál házként, színházként, folyosóként, emeletként. Az elején és végén szét-, valamint összezáródó függöny pedig akárha annak a jele lenne, hogy ami a színpadon van, az valamin belül helyezkedik el, amihez képest mi, mint közönség, kívülállók vagyunk. Egy illúzió ez, a színház intézményének illúziója, és a darab ezt tudatja is velünk.
Mindent összevéve: egy jó előadást láttunk, ami – valljuk be – manapság ritka. Egyvalami pedig talán még ennél is fontosabb: egy politikamentes előadást láthattunk, egy színpadi illúziót, egy jól átgondolt cselekménysort, amely segített abban, hogy elrugaszkodjunk a mindennapjainktól. Egy mese ez, de nem gyerekeknek. Egy történet, amely a gyermekkori naivitás lencséjén át kísérli meg láttatni azt a brutalitást, amelyekkel két kiskorú szembetalálja magát.
