Az ablak melletti ülésen a fiú ült, a nénike kívül. Mindkettőjüket jól láttam a másik sorból. Mellettem nem ült senki, kedvemre szétpakolhattam, bámészkodhattam, nem lógott bele a képbe mellettem izgő-mozgó útitárs.
A fiú egy áttetsző, rózsaszín irattartót szorongatott a kezében, semmi különös, lapszorító nélkül, hagyományos, két oldalán nyitott műanyag papírtartó, amibe legfeljebb egyívnyi szabványos lap fér bele kényelmesen, több nemigen. Négy vagy öt űrlapszerűség lehetett benne, kivette, egyenként átforgatta őket, mint amikor feladni készülünk valamit, és még egyszer ellenőrizzük, mindent beletettünk-e a borítékba, mielőtt lezárnánk. Homlokát ráncolva böngészte a papírokat, gondterhelten, mint aki javítana talán valamit, de már nincs rá mód, ki van nyomtatva, nem lehet hozzáírni, se elvenni belőle, ez már örökre így marad. Egyre borongósabb lett az arca, aztán végül fogta és visszacsúsztatta a helyére mind a négy-öt lapot. Hátradőlt az ülésen.
G. József: Szeretet
A nénike közben le nem vette róla a szemét, azzal a leplezetlen, gyermeki kíváncsisággal bámulta a fiút, ahogy csak a tiszta szívű, ártatlan öregasszonyok néznek. Mikor felszállt, jött vele egy fiatalember, az unokája lehetett, az ablak mellett ülő fiúval egykorú, egyetemi hallgató kinézetű, megmutatta neki a helyét, feltette a csomagtartóra a piros-sárga csíkos műrafia szatyrát, megkérdezte, nem veti-e le a kardigánját, mire a néni fázósan összehúzta magán a kézzel kötött, fekete kardigánt, és rázta a fejét, hogy nem, és közben szorongatta divatjamúlt, fekete táskáját, mintha jelezni akarná az unokájának, hogy attól nem válik meg, el ne vegye tőle. A fiú aztán leszállt, a néni elhelyezkedett, először csak éppen az ülés szélére, mint aki még nem biztos benne, milyen ülés esik rajta, és közben oldalról, éppen csak a szeme sarkából nézte a fiút, akinek az unokája kedvesen odavetett egy sziát, amikor felszálltak, ő pedig hangtalanul mozgó szájjal, kissé vonakodva mondta, hogy jó napot kívánok!
Egész észrevétlenül, óvatosan fészkelődött. Szinte milliméterről milliméterre csúszott hátrébb az ülésen, közben le nem vette a szemét a fiúról, mintha azt figyelné, mit szól hozzá, hogy nem tud nyugton megülni a helyén. Láttam, vékony, inas nyakán megfeszülnek az inak, ha elölről is láthatom, akkor a gödröt is látom, az ürességet a két kulcscsont között, ahol nincs semmi, szinte tapintható a gégefő, majdnem olyan kiugró a porc, mint a férfiak ádámcsutkája. Erővel tartotta magát abban a testhelyzetben. Kíváncsi voltam, meddig bírja. A fiú közben kifelé bámult az ablakon, várta, hogy elinduljunk.
A néni kicsit előrehajolt, megigazította térdén a szoknyáját, ráfektette a táskáját, és utána megint oldalra nézett. Nem a fiú arcát, kezét figyelte, ahogy tűnődő arccal bámul kifelé az ablakon, és közben gyűrögeti azt a rózsaszín irattartót. Nem is az idős emberek ráérős, ott felejtett pillantásával nézte, mint aki már szinte mindent látott életében, elég egy futó pillantást vetnie bármire, rögtön kiszűri a lényeget, inkább különös, leplezetlen, gyermeki kíváncsisággal, úgy nézte, mint aki még sose látott ilyet, mint aki nem hisz a szemének, nézi, nézi, és nem tud betelni a látvánnyal.
A fiú megmozdult, a néni ösztönösen hátrébb csúszott, miközben szomszédja az órájára pillantott, és megint előszedte a papírjait a rózsaszín átlátszó papírtartóból. Még volt néhány perc az indulásig. A fiú homlokát ráncolva böngészte az első lapot, már azon is jól látszott, hogy űrlap, számítógéppel kitöltött űrlap, kérelemféle, okmány kibocsátása iránti kérelem talán, letelepedési engedély, házasságkötéshez szükséges irat, vízumhosszabbítási-kérelem, bármi, amit számítógéppel ki lehet tölteni, és ki is van töltve, hiánytalanul, mert a pecsét eredeti, lila, nem fénymásolat, de a néni talán még közelről se látja, még annyit sem, hogy formanyomtatvány, legalábbis az első két lap, mert már a másodiknál járt a fiú, látszott rajta, hogy unalmában nézegeti, mert ezt már fölösleges ellenőrizni, rajta a pecsét, a mindent igazoló pecsét, most már minden eldőlt, amit ez a papír szentesít. A többi papírra lettem volna kíváncsi, amit csak gyorsan átpörgetett a fiú, ideges ujjai boszorkányos mozdulatokkal jártak közben, mintha verné a taktust valami ősi dobon, talán magában mondta is az éneket, a néni meg közben csak a kezét nézte, aztán alig hallható kattanással hirtelen becsukódott az ajtó, a sofőr bemondta a célállomás nevét és a várható érkezés idejét, kérte, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveinket, kellemes utazást kívánt, majd sebességbe tette a buszt, és hang nélkül, alig érezhető döccenéssel elindultunk, közben a néni is hátrább csúszott az ülésen, elengedte a táskája fülét, és már a saját kezét forgatta-vizsgálgatta, kívül is, belül is, mint aki nézi, nézi, és csak nem érti, hogy lehetséges, a fiúé belül majdnem teljesen olyan színű, mint az övé, mikor kívül teljesen fekete.
