„Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.” (Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek)
Kosztolányival együtt mi is úgy gondolhatjuk, hogy a beszéd csodálatos emberi képesség. A világ és minden, amit tudunk, a beszéd (és az írás) révén értelmezhetővé válik: meg tudjuk fogalmazni, meg tudjuk osztani másokkal, meg tudjuk őrizni és át tudjuk hagyományozni a következő nemzedékekre.
A beszéd (és az írás) az emberek közötti kommunikáció megkerülhetetlen formája. Kommunikálunk másképp is, gesztusokkal, viselkedéssel, érzelmi megnyilvánulásokkal és ezernyi más módon, de a beszédet és az írást nem helyettesítheti semmi.
A beszéd és az írás a közösségi lét velejárója. Leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy közösségi lét nélkül nem lenne szükség beszédre és írásra. Ilyen értelemben megkerülhetetlenül fontos, hogy a beszélők megértsék egymást, hiszen ez a célja a beszédnek.
Vajon mennyire működik ez így? A bábeli zűrzavar, a világban létező sok nyelv már eleve akadályozza, hogy minden ember megértse a másikat. A közös nyelv – pl. az eszperantó – létrehozására irányuló jó szándékú törekvések nem igazán váltak be: az emberek készséggel elismerik, hogy jó lenne, ha lenne közös nyelv, de azért senkinek sem akaródzik saját nyelvét felcserélni egy műnyelvvel. A középkori latin nyelv használata az iskolázott, művelt emberek kiváltsága volt, a többség ezen is kívül rekedt. Manapság az angol nyelv hihetetlen dominanciájával találjuk szembe magunkat. Ennek ellenére a világon élő több milliárd embernek csak kicsiny hányada törekszik angol nyelven kommunikálni, és többségnek esze ágában sincs feladni saját anyanyelvét.
Az egyelőre álom marad, hogy az emberiség minden tagja megértsen mindenkit. Ha leszűkítjük a kérdést, és azt vizsgáljuk, hogyan áll ez a helyzet egy adott nyelv keretén belül, meglepő felfedezéseket tehetünk. Ismeretes, hogy vannak nyelvek, amelyeken belül olyan nagy nyelvjárási különbségek vannak, hogy az egy nyelvet, de annak különböző nyelvjárását beszélők nem értik meg egymást.
A magyar nyelv esetében szerencsére nem ez a helyzet. Mindig is büszkén vallottuk, hogy minden magyar ember megérti a másikat, függetlenül attól, hogy a nyelvterület melyik részén él, milyen nyelvjárást használ, milyen iskolai végzettséggel rendelkezik, hány éves, mi a foglakozása és sorolhatnánk tovább. Illyés Gyulával együtt mindig is büszkén hangoztattuk, hogy „a magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja”. Talán éppen ezért is fordítunk nagy hangsúlyt a nyelvtani rendszer elsajátítására – ami, valljuk meg, megkeseríti az iskolás gyerekek életét –, talán éppen ezért foglalkozunk másoknál többet a helyes nyelvismeret és nyelvhasználat megismertetésével. Már az elmúlt századokban nyelvművelő mozgalmak jöttek létre, és azóta is sokat foglalkozunk a nyelv helyes használatának elsajátításával. Féltő gonddal óvjuk, őrizzük anyanyelvünket – ennek a nyelv értékeinek megbecsülése mellett elsődlegesen fontos nemzeti identitásmegőrző jelentősége is van. A nyelvművelés a magyar nyelv vonatkozásában sosem csak a nyelvvel való foglakozást jelentette (és jelenti ma is), hanem a történelem során a nemzeti megmaradást is szolgálta.
Napjainkban egyfelől tovább élnek a nyelv ápolására, óvására, a nyelvi sajátosságok tudatosítására irányuló törekvések, de másfelől egy ez eddig sohasem látott nyelvi igénytelenség, nemtörődömség megjelenésével és elharapódzásával is számolnunk kell. Sajnos, a nyelvhasználat számos területén találkozhatunk ezekkel a jelenségekkel. Ezekkel a sajátosságokkal azért is érdemes foglalkoznunk, mert szélsőséges megjelenési formájukban a beszéd- és szövegértést nehezítik.
Jelen előadásomban a köznyelvben, a mindennapi beszédszituációkban, a mindennapi életvitelhez szükséges kommunikációban fellelhető beszéd- és szövegértési problémákra szeretnék rámutatni. Természetesnek tartom, hogy pl. a szaknyelvek területén olyan szakterminológia alakult ki, amelyet csak egyazon szakmához tartozó emberek értenek meg, de ezek a szavak a mindennapi életnek nem is képezik részét.
A BESZÉDÉRTÉST ZAVARÓ TÉNYEZŐ
Már többször kerültem olyan beszédszituációba, amikor a beszédpartner mit sem törődve azzal a körülménnyel, hogy én nem ismerhetem a szóban forgó beszédtéma előzményeit, úgy szólt, mintha én is rendelkeznék előzetes ismeretekkel arra vonatkozóan. Ezek az alábbi típusú beszédhelyzetek:
„Hát tudod, ez szörnyű! Nahát, már megint! Mit meg nem enged magának!”
A beszédhelyzetből a partner próbálja kitalálni, kiről és miről van szó, esetleg megpróbálkozik egy-egy közbevetett megjegyzéssel kideríteni a lényeget, de aztán végül is egyetértő bólogatással, hümmögéssel zárul az egész úgynevezett beszélgetés. Mert az mindig kiderül, hogy most egyet kell érteni valamivel, vagy elítélni valamit.
Egyes emberekre kifejezetten jellemző ez a fajta beszélgetés, bizonyos csoportokhoz való tartozás esetén pedig meglehetősen általános. Talán a csoporthoz tartozást jelenti, ahol a feltételezés szerint mindenki ismeri azokat az előzményeket, történéseket, személyeket, akik, illetve amelyek a beszélgetés tárgyát képezik. Lehet, hogy ez így általában működik is, de aki már nem tartozik szorosan abba a csoportszituációba, annak ez zavart okoz. Valószínű, hogy ez a fajta viselkedés a csoporthoz való tartozást, a csoportba való befogadást jelenti, másfelől azonban a beszéd eredeti jelentése, a megértés sérül, és valójában értelmetlenné válik a beszéd. Ez a „bennfentesség” látszatát keltő beszédmodor nemcsak a privát beszédszituációkban van jelen, de megjelent a „közbeszédben” is. A tv nyilvánossága előtt olyan homályos utalások, célozgatások hangzanak el nem egyszer, amelyről a jámbor nézőnek fogalma sincs. Nem nehéz kitalálni, hogy az ilyen esetek nem is arra vonatkoznak, hogy az adott szöveget megértsék, hanem egészen másról, olykor éppen az ellenkezőjéről. A beszélő dominanciájáról, fölényéről, a hallgató kisebbrendűségéről – hiszen nem érti, mit mondanak –, és nem utolsósorban a meggyőzéséről, arról, hogy adjon hitelt az elhangzottaknak, és ebben a szellemben cselekedjék.
FÉLREÉRTÉSEK
A beszédértés zavarainak egy érdekes csoportját alkotják a félreértések. Márai Füves könyvében azt írja, hogy „Ahány ember él a földön, annyi a félreértés esélye és lehetősége.” Tudásunknak, a világról alkotott képünknek is egy nem éppen elhanyagolható részét alkotják a különböző tévhitek, de jelenleg nem ezekkel szeretnénk foglalkozni. A félreértések pszichológiai háttere érdekes kutatási terület lehet. A nem szakember számára gyakran úgy tűnik, hogy a félreértések valahogy a beszélő érdekeinek irányába hatnak. Klasszikus példa a félreértésre az „autókat osztogattak” az „autókat fosztogattak” helyett. Az iskolában a diák mindig úgy érti félre a tanárt, hogy egy feladatot nem kell elkészíteni, és sose úgy, hogy egy fel nem adott leckét meg kell tanulni.
A félreértések egy másik csoportját alkotják az értelmezési különbségekből adódó eltérések, amelyek forrása a megfogalmazás nem egyértelmű volta. Klasszikus példa: „A királynőt megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mind beleegyeztek, én nem, ellenzem.” „A királynőt megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mind beleegyeztek, én nem ellenzem.”
A félreértések számos kellemetlenség forrásai lehetnek. A mindennapi életből számtalan példát vehetünk a félreértett meghívásokra, nem egyező időpontokra, elmulasztott összejövetelekre, amelyek után aztán jobbik esetben kínosan magyarázkodhatunk, rosszabb esetben életre szóló sértődés lesz a következmény.
1.sz.példa
Kedves ismerőseink mesélték:
Külföldön élő jó barátjukkal megbeszélték, hogy mivel ugyanabban az országban, de más városban töltenek néhány napot, hazafelé menet felkeresik. Egyeztették az időpontot, a barát lakáscímét, majd letértek az autópályáról, és közel száz kilométeres kitérő után megérkeztek a barát lakására. Az ajtót zárva találták, a szomszédoktól érdeklődtek, akik elmondták, hogy barátjuk moziba ment a barátnőjével.
2. sz.példa
Többhetes előzetes egyeztetés után a baráti társaság összeverődik a meghívó fél víkendházában. A házigazda el van foglalva, alkalmi munkásait látja el utasításokkal. A vendégek próbálják feltalálni magukat, beszélgetnek, nézik a kilátást, leülnek, politizálnak. Eltelik a nap, a házigazda továbbra is el van foglalva, a vendégek jobbnak látják távozni, elköszönnek. A házigazda csodálkozik: hová mennek, nem így volt megbeszélve.
A fenti példák mindegyikéből jól érzékelhetjük a félreértések kínos következményeit. Hasonló esetekkel a mindennapi életben gyakran találkozhatunk. Úgy véljük, teljes egészében nem lehet ezeket elkerülni, de a körülmények, elvárások és szándékok pontosabb megfogalmazásával sok mindennek elejét lehetne venni.
A példákat átgondolva arra következtetésre juthatunk, hogy a mindennapi életben elharapódzó beszéd- és szövegértési problémák mögött nem értelmi nehézségek, hanem mögöttes tartalmak állnak. Pl. az őszinte szándék hiánya, egy olyan törekvés, mely nem a szövegközlésre irányul, hanem valamilyen rejtett mondanivalója van.
Említenék egy tévéműsort, melynek a szlogenje az volt, hogy „ne hagyják magukat becsapni, félrevezetni, megkárosítani”. Azt is mondhatnánk, hogy a mindennapi életben előforduló félreérthető vagy nehezen értelmezhető szövegek éppen arra irányulnak, hogy félrevezessenek, becsapjanak vagy esetleg megkárosítsanak minket.
Nem szabad lebecsülnünk a nyelvi átverés szándékát, ezt az álságos törekvést, és ennek hatását. Ismerjük a példát, hogy ha egy tömött teremben elkiáltjuk magunkat, hogy tűz van, az emberek egymást taposva elkezdenek rohanni a kijárat felé. A szavak erejével tömegeket lehet mozgatni, és ezt saját érdekeikben manipulációs célra ki is használják politikai-pénzügyi-gazdasági hatalmak. Hol van itt már a beszéd és az írás alapvető funkciója, a tájékoztatás, az ismeretközlés! (Folytatjuk)
(A fönti szöveg az adai Szarvas Gábor nyelvművelő napok Beszéd- és szövegértés címen megtartott tanácskozásán elhangzott előadás szerkesztett változata.)
