A szabadkai Bittermann Károly nyomdász művelődéstörténeti jelentőségéről több tanulmány is készült: Ditrich Gyula, Magyar László, Németh Ferenc más-más szempontból vizsgálta tevékenységét. Magyar László jóvoltából jó néhány aprónyomtatvánnyal lettünk gazdagabbak, amelyekre a szabadkai Történelmi Levéltár iratanyagában talált rá, mivel valamikor a helyi cenzori hivatalba kellett benyújtani őket.
Az életmű eddigi legteljesebb bibliográfiáját Németh Ferenc készítette el. A nyomdászmester 1805-ben Óbudán született. A pesti Trattner-Károlyi-féle nyomdában tanulta ki a mesterséget. A vándorlóéveket Bécsben, Lipcsében, Drezdában és Prágában töltötte. Azt nem tudjuk, miért éppen Szabadkát választotta 1844 tavaszán, hogy megnyissa nyomdáját, hiszen a vármegye székhelye Zombor volt, Baján és Apatinban kikötő, Kalocsán pedig az érsekség volt. A vasút sem működött még, igazi por- és sártenger volt az akkori Szabadka. 1860-ban Flatt Endre, a város későbbi polgármestere úgy látta, a városban nem élt abban az időben egy említésre méltó személy sem. Az óbudai mester mégis itt alapította meg műhelyét, ahol öt nyelven – horvátul, magyarul, németül, szerbül és latinul – nyomtatott könyveket, röpiratokat, plakátokat, iskolai évkönyveket, vallási füzeteket, imakönyveket. Nála készült el vidékünk első újságja Szép Ferenc szerkesztésében, a Honunk Állapota. A Teréz-templom plébánosának gyümölcsfatermesztésről szóló szakkönyvét is kiadta. Az 1848-as forradalmat más kiadványokkal is segítette, többek között Kossuth-bankót is nyomtatott. A szabadságharc leverése után börtönbe került, viszonylag gyorsan szabadulhatott, mert 1850-ben újraindította nyomdáját, s 1869-ben bekövetkezett haláláig vezette. A műhelyt felesége, majd fiai örökölték, egészen 1907-ig működött.
A Bittermann-féle ponyvakiadványok, az aprónyomtatványok, a kalendáriumok megkerülhetetlen forrásai a folklórkutatásunknak, a népélet, népköltészet szempontjából sajnos még nem vizsgáltuk meg őket. Szabadka bibliográfiája kétszázötvennél több szócikket tart számon, amelyek az első korszakban készültek. A néprajz szempontjából különösen érdekesek a vallási jellegű szakrális nyomtatványok. A szegedi Móra Ferenc Múzeum adta ki Bálint Sándor 1600 tételből álló aprónyomtatvány-gyűjteményének katalógusát, ránk vár a feladat, hogy sorra vegyük belőle a szabadkai és más vidékeinken készült kiadványokat.
A népmese kapcsán természetesen nem búcsús énekekkel, apokrif és egyéb imákkal akarunk foglalkozni, hanem a mesékkel. Sajnos csak eggyel, mert a nevezetes szabadkai nyomdában, eddigi ismereteink szerint, egy mesét adtak ki 1856-ban. A könyvecske címe: Avilág csuda szép asszonya, vagy: Az igazmondó tükör.Igen nevezetes mulattató tündéri néprege. Nyomatott Bittermann Károly betűivel. A könyv 16 oldalas, 20 centiméter a magassága. Egy példányát Zentán, a Thurzó Lajos Közművelődési Központban, pontosabban a zentai Városi Könyvtár régi és ritka könyvek gyűjteményében őrzik. A tündéri néprege voltaképpen a Hófehérke archetípusa, a német ponyvakiadvány magyar fordítása, a fordító nevét nem tüntették fel, azt viszont igen, hogy a szedés Szabadkán készült. A nyomda szempontjából ez fontosabb volt. Valószínűleg a mindenkori megrendelő döntötte el, hogy feltüntették-e a szerző nevét. Két évvel később jelent meg a Vőfények kötelessége, a Mátyus Péter által íratott füzet. Másfél száz évvel később nehezen tudjuk megfejteni, ki fordíthatta a Grimm-féle szöveget, az viszont figyelemre méltó, hogy a szabadkai változat hat évvel korábban készült, mint a Bucsánszky Alajos-féle szöveghű fordítás. A Magyar népmese-katalógus tündérmesetípusait bemutató kötet, valamint a Magyar néprajzi lexikon Hófehérke szócikke az 1864-es kiadást tartja az elsőnek. A Brucsánszky-féle kiadásban a tündéries történet címe Hófehérke, 1874-ben Varázstükör címen adja ki ugyanez a kiadó. A különböző címekből arra következtetünk, hogy Bittermann egy korábbi fordítást használhatott fel 1856-ban.
A Hófehérke szabadkai archetípusa igazi rémtörténet. A világszép királylányka férjhez ment, az urát ugyan szereti, de attól való félelmében, hogy gyermeke születhetik, és az szebb lesz, mint ő, a boszorkány tanácsára megmérgezi kedvesét. Mégis megszületik a nálánál szebb kislány. A gyermek szeme közé köpnek, hogy elcsúfítsák, de hetvenhétszer szebb lesz, mint korábban. A világszép asszony az egyre szépülő kislányt tizenhárom éves korában máglyán akarja megégetni. A kegyetlen gyilkosság nem sikerül, a kislányt tizenkét zsivány megszabadítja. Magukhoz fogadják, aki anyja bosszújától nem szabadulhat. Háromszor kísérlik meg a gyilkosságot: a boszorkány előbb cigányasszony képben gyűrűt húz az ujjára, másodjára zsidóasszonynak öltözve gyémánttűt szúrt a keblébe, harmadjára fiatal lány alakjában fésülés közben tarkójába szúrja a mérgezett tűt. A zsiványok két alkalommal feltámasztják, de harmadszorra ez nem sikerül. Aranykoporsóba fektetik, jávorszarvas agancsaira helyezik a koporsót, hogy a gyönyörű test ne porladjon a földben. Így talál rá a perzsa királyfi.
Magához veszi a halott lányt, és rejtegeti. Az ifjú király háborúba indul, amíg a csatában jár, a húgai rátalálnak a halott menyasszonyra, fésülés közben megtalálják a mérgezett hajtűt. A kislány harmadszor is feltámad, mi sem természetesebb, ismét szebb lesz, mint korábban. Feleségül megy a királyhoz. A perzsa király ismét háborúba megy, terhes feleségét az apjára, rokonságra hagyja. Aranyhajú gyermekek születnek. A leány anyja és a boszorkány cselszövésének hatására a szép királyasszonyt elzavarják otthonából, mert a király olyan parancsot adott, öljék meg a feleségét, mert gonosz asszony az olyan, aki ikreket szül. A királyné természetesen megmenekül a gyermekeivel. A történet végére mindenki elnyeri méltó büntetését. A sok kegyetlenséget megélt ifjú pár még most is él, ha meg nem halt.
A Hófehérke valószínűleg a világ legnépszerűbb története. A törpék mifelénk is közkedvelt kerti díszek, minden óvodás ismeri a hét törpe nevét. A világhírű Hundertwasser palotájában is ránk köszönt a Disney-figura. A számtalan ponyvakiadvány ellenére a magyar népmese-gyűjteményekben viszonylag kevés variánsa van. A mesekatalógus csupán 15 változattal számol. Vajdaságban is háromszor jegyezték fel: Kishegyesen, Szajánban és Ludason. Szajánban Penavin Olgának Vastag Matild mesélte el a kilencvenes évek elején, amikor a tanárnő tőle is gyűjtött szövegeket a Jugoszláviai magyar diakrón népmesegyűjteménybe. A ludasi szöveget Szalma Máriától közösen jegyeztük fel Vörös Imeldával. Annak, hogy nincs több írásos variánsa a Hófehérkének, egyszerű a magyarázata – az adatközlők sem tartották népmesének. A Bittermann-féle szöveg viszont arra figyelmeztet bennünket, hogy a Grimm-mesének is volt több ponyvaváltozata. Az 1856-ban Szabadkán kiadott történetet nem mesélték mifelénk. Valószínűleg nem is volt újabb kiadása. Errefelé egy másik ponyvakiadványt kedveltek – a Genovévát. A ludasi és csikéri adatközlőim hivatkoztak arra, hogy valamikor a negyvenes években olvasgatták. Reméljük, a nyomtatvány is előkerül egyszer.
