A gangot meszeltem. Meszeltem… Persze már rég nem „meszettel” kenjük a falat, de azért továbbra is így hívjuk. Meg persze a gang se gang már, hanem terasz, az igazi gangot sok-sok évvel ezelőtt beépítették előszobának. És ha egészen precíz akarok lenni, akkor még csak nem is igazán „meszeltem”, sokkal inkább dekoráltam. Egy réteg fehér festéket ugyan fölmázoltam a falra, vagyis mázolTUNK: a gyerekeim hatalmas élvezettel pingálták az általuk is elérhető részeket, azután pedig az következett, amit igazán szeretek: telerajzolni a falat! Egy graffitis lelke veszett el bennem. No, azért az utcán soha nem firkáltam, de nyilván az ember tudat alatt is azokhoz a dolgokhoz ragaszkodik, amiket gyerekként a fontos élmény kategória alatt raktározott el…
Egy nyarat egy távolabbi nagynéni megüresedett, öreg, vert falú házában töltöttünk, én ötéves voltam akkor, és anyu mindent telefestett virágokkal. Olyan volt a gang, a kiskonyha, a garázs, mint egy óriási kalocsai hímzés. És imádtam azokat nagy színes virágokat. Csak álltunk a húgommal tátott szájjal a porban, a lábunkat néha meglepték a vöröshangyák (akkor sikítozni kezdtünk, apám vizet húzott a kútból, és lemosta őket rólunk), aztán tovább bámultuk anyámat a hokedlin, és csodáltuk, hogy szalad a falon a színes ecset…
Nyilván azóta szeretem az összerajzolt falakat. A lányom szobájában hercegnő vigyorog, a fiaméban herceg, persze vár is van, az előszobában meg indián majmok, gyíkok, madarak sorjáznak a terrakotta vörös made by Krizsán falcsíkon.
Szóval ez az emlegetett gangmeszelős délután is idilli volt. A megboldogult apám házánál (ami tulajdonképpen a megboldogult nagyszüleim, igazándiból a dédszüleim háza) kedvenc hobbimnak éltem, és rendületlenül virágoztam a falat, anyám a húgommal trécselt a hűvösben, a gyerekeink az apám ültette barackfa árnyékában hancúroztak. Épp a virágok szárát próbáltam meg párhuzamosan fölvázolni grafitceruzával, de egyik-másik nem sikerült tökéletesen. Persze majd a zöld festék kihúzza, és az a halvány grafitcsík meg repülőből nem látszik, de azért gondoltam, milyen jó lenne kiradírozni. Ahogy az már lenni szokott a megüresedett nagyszülői házakkal – régi tankönyv, kinőtt ruha általában odakerül. Bevonultam hát a nagyszobába, kinyitottam az íróasztalt, és úgy volt, ahogy gondoltam: az iskolás tanszereinket, az összes valaha volt, ki nem dobott írószerszámunkat ott találtam összegyűjtve egy nagy barna válltáskában. Mellette meg a megboldogult dédöregapám fa tolltartója. Reménykedve nyitottam ki, de tintaceruza már nem volt benne. Azt nyilván mind eljátszottuk a húgommal, amikor még mi voltunk gyerekek. Gondoltam, ez az ősrégi kincs valószínűleg ugyanúgy felcsigázná a gyerekeinket, ahogy annak idején bennünket: kivittem hát nekik a fa alá, hadd játszanak. Használható radírt ugyan nem találtam benne, de volt ott például Bravo-s levonó a nyolcvanas évekből, hatszínű ceruza, igazi tollszár…
Én visszavonultam festeni, a gyöckök rajzoltak.
A húgomék egy idő után hazamentek, estefelé mi is szedelődzködni kezdtünk. Anyu épp a szétdobált írószerszámokat rakta vissza a táskába, amikor kezébe akadt egy üres aranypapír.
– Te vettél a gyerekeknek pénz alakú csokoládét?
Nem én. Évek óta nem is láttam olyat. De gyerekkoromban nagy kedvenc volt, szerettünk vele játszani, ezért általában nagyon óvatosan bontottuk ki, megettük a csokit, aztán a két aranypapírt összepasszítottuk, és még sokáig eljátszottunk vele.
– Biztos csak egy régi papír… – nyugtattam magamat is meg anyámat is.
– Nem hiszem, ez össze van gyűrve, nyálas és csokis.
Akkor már komolyan aggódni kezdtem. Persze, ha az ember ijedten lerohanja a gyerekeit, hogy vajon kinek a kezében-szájában járt az aranypapír, akkor azok riadt hallgatásba burkolóznak. És aztán már nem segít semmi rimánkodás, komoly magyarázkodás, hogy ez most fontos, legyenek szívesek őszintén válaszolni… Azt sem tudtam, mit csináljak. Hívjam a húgom, és az összes gyerekkel rohanjunk az orvoshoz? De egyáltalán megette-e valaki? Lehet, hogy tényleg üres volt, csak régi csokimaradványt vizeztek össze? Hiszen a fa alatt ott a homokozó is, meg vödör, meg kanna víz… És mi van, ha esetleg a macskának tömték a szájába? Hiszen az öreg macska a kiscicáival is a fa alatt hűsölt.
A gyerekeknek nem volt semmi bajuk. Senki nem panaszkodott hányingerre, hasfájásra. Végül a papírt eltettük, ha ne adj’ isten gond lesz, meg tudjuk mutatni az orvosnak, hogy mit ehettek meg, aztán lefeküdtünk aludni. De hosszú éjszaka volt. A két gyöcök ugyan aludt, mint a bunda, bezzeg én minden nyikra ugrottam. Másnap aztán, amikor már én is nyugodtabban tudtam folytatni a „vallatást”, kiderült az igazság.
– Na, eláruljátok, ki ette meg azt a csokit? – kérdem mosolyogva.
– Én ettem meg. Mindet! – mondja hihetetlenül büszkén a kétéves lurkó fiam.
– És hány csokit ettél meg? – kérdem aggodalmam eléggé ügyesen palástolva.
– Hetet – ered meg most már a kislányom nyelve is, én meg majd lefordulok a székről: jesszumpepi!
– És te is ettél belőle?
– Én csak megkóstoltam, de nem ízlett.
– És neked ízlett? – kérdem a fiam kétkedve.
– Nem – mondja huncutul.
– Hát akkor mért etted meg?!
– Hogy nehogy más egye meg! – mondja büszkén és diadalittasan a kis irigy, falánk lovag.
Hála az égnek semmi baj nem történt. A papírt persze azóta is őrizzük.
Nem tudom, miből készülhetett annak idején egy csokipénz. De a legjobb esetben is minimum tizennyolc éves lehetett. Persze ha még az általános iskolában tettük el emlékbe… Ugyan mit idegeskedek. A legrosszabb esetben is csak harminc. Sehol nincs a százéves borokhoz képest!
