Fekete J. Józsefnek
Josicune tölgyfába zárt fejét sűrű-kopogó léptekkel siető, copftalan, mégis büszke, szikrázó tekintetű bérencek hozták a követekkel tárgyaló Sógun elé, aki soron kívül fogadta őket, gondterhelten intett, félre fordította arcát, és gyékénye szegélyét markolászva hallgatta, amint a szakés hordócska abroncsait pattogva-karistolva lazítgatják a türelmetlenül villogó vakizasik papírvékony, de törhetetlen acéljai.
Mikorra a fő kigurult, és Joritomó fölismerte fivére szigorú, jóllehet mindig békés szemöldökét a rezzenéstelen ábrázaton, a rézsút megálló ajak lassan fehéredő pirosságában megérezte az özvegy Sizuka emlőmelegének féltő tejcsepp érintését, a fénylő szakállborostában az ölbefektetés gyengédségét, és a nagyon lassan hulló, billegő könnyek záporillatát (Sizuka utánuk nyúlt, edényt formált markocskájából, mint mikor Szamuráj örömét szokta megragadni békeidőben és életkor, hogy sodorja és simogassa, csúcsához nyúljon, majd visszavonulva nyelvecskéjével fényesítse meg a támadás hegyét, incselkedjék és elvonuljon, váratlanul provokálja a kitörést, amely fölött egyszer csak meglepődik és fél pillával hunyorog, csodálkozva sóhajt és kuncog, alá nem hagyó, rángató buzgalmában pironkodik, ám kötelességtudón kitart és nem vesz tudomást vékony izmocskáinak fájdalmáról), mikorra tehát a Béke Ura, Nihon Leghatalmasabbja az utolsó akadály eltűnéséről is megbizonyosodott, arcrándulására íjász szolgálói berontanak, és lenyilazzák a papírfalakon átdőlő gyilkosokat.
Nihonnak nem volt nagyobbja, mi ketten tudjuk ezt, mondja magában, és reménytelenül aprócska, ám elképzelhetetlenül élesre köszörült beretvájával (kettészakadt a napfény fölötte, és a messzi űrben meghasadtak a csillagtestek) hámozza Josicune haját, tövénél elmetszi lófarkát, tulajdon verejtékcseppjeit törölgetve a szakállborostákat is nyesni kezdi, nem volt nagyobbja, mint mi ketten, amivé sok tekintetben te tettél minket, azzal is, hogy ezek a kutyák nem tudtak bambuszketrecben visszahozni parancsomra, hanem te vagy a részegség és éjderű, a holdsugár hajlata és a révületbe zárt titok, a hordócska sötétsége és mostantól fogva minden rémálmom, a didergés és gyengeség, vaskesztyűvel összeszorított herém kéksége, rosszkor érkező puhaságom, a bűnösen elfeledett tenger, amely helyettem is kiönthetne, ha a partjára merészkednék, ha merném illatát... Hozzáérek ajkadhoz, és téged szerető vágyott Sizukám nyögdécsel, akit megerőszakolok, tamahagane érinti bőrét kis szikémmel, lecsupaszítom gyönyörű-fekete tomporát, hónalját, meglopom a sötétkéket nekilóduló galambszíve alól, mikor hatalmas f…ra készül vágyával rászakadni, mikor kinyitja ölét és úgyannyira elgyöngül, hogy emlői megerednek, a fehér csurgásban sem kami, sem mélyben mocorgó lávasistergés, lemezmozgás meg nem mondja, melyik fehér kié, tiéd-e vagy övé, záporozik-e epernyúlásból lefelé szökve, vagy föllövell, összefordulnak-e tengeri alkonyat és feketekagyló héja, napba, vízbe fürdik-e, a másiké-e, ami sosem a miénk, vagy van az az erő, amely tarkónál fogja az alabástrom nyakacska fölött a meredőre bukót, és akkor majd megint visszahívlak, mert nélküled semmi sem vagyok, bár újra megöletnélek, és most még inkább, édes fivérem.
Az idősebb Minamotó kedvese, Maszakó, aki lámpások fénye mellett őrizte szorongó odafigyeléssel urának mozgalmas, az éberség tartományait egyre gyakrabban és aggasztóbban elöntő, mindig hasonlóképp alakuló álmát, amelynek álommivoltát a Sógun azonban egyetlenegyszer sem ismerte el, hanem mindinkább hétköznapjai felől nyilatkozott úgy, jóval halványabbak és megbízhatatlanabbak a szúrós napfény és a szolgahadak elől menedéket jelentő, állatjegyes sötétségtől, és annak hűvösen sugdosott, eleven meséitől, Maszakó, akinek hűséges asszonyi kitartása ellenére kicsit-kicsit el kellett szenvednie, hogy Sizukának szólítják, miközben jeges kézzel valamelyest túlfejlett, gerincét igencsak megterhelő keble után kutatnak, egy bőréhez hasonlóan havas-csillámló, de valamiképp mégis nyári éjen, kezében tokkorival és három szakazukival, mert nemcsak maguknak, de az álomalak-visszatérő Josicunénak is szakét, egészen pontosan daigindzsót kívánt tölteni, egy körülményesen előadott, fülledt ötlettel állt elő. A fivéri főt a halálfogadás méltóságára fölöltött díszes ruháról választották le Sógun bérencei, igaz, a szeppuku céljaira előkészített fedetlen felsőtestről, miután fegyvernök híján a könnyei mögül is tisztán látó, engedelmes kedves a szertartás megfelelő pillanatában nyakába szúrta a tőrt, majd a Szigetek pereméről is leomló, összevissza-selyem haját hurokként körbetekerve magával is végezni próbált; a fő ünnepélyes fölkészültsége, az egykoron alatta szolgált test portalansága és szellemének túlzott elevensége, amelyet Joritomó, a Sógun oly kétségbeejtőn kisajátított, igen alkalmasnak, mi több, hajlandónak mutatkozott bizonyos távolabbi, komolyabb tétű utazások és alászállások vállalására is, Maszakó terveivel és reményeivel összhangban, amelyeknek, az asszony, arcát szinte a gyékényhez szorítva, most keserűen hangot adott.
Nagy Úr, nemcsak árnyék vagyok és színtelenség, töppedt fej vagy az óceán fölött sodródó, nedvesen arcul csapó hablég, gyanús hasadékokból előmocorgó lebegő ármány, alakváltó, hol szétoszló, hol pedig megsűrűsödő füstalak, hangom remegése, ha mégoly határozatlan is, testből szakad ki, gondosan becsavart és rendszeresen fürösztött, némely helyeken borotvált, máshol ízlésed szerint szabadjára engedett és burjánzó, készséges testből, amely minden pontján behatolható, kéjjel és, ha úgy kívánnád, acéllal egyaránt; nehézkedésnek és összefonódásnak kitéve görnyed össze, kimonóm masniját hullámoztatja, alatta, hátrafelé két marokra fogható félgömböt formáz, pompás párjait emez elöl valóknak, amelyek csúcsukon, rügyecskéjükkel a földnek préselődnek, és miattuk arcom mégsem érheti el a rizsszalmát, amint szólok Hozzád, továbbá Fenséges Fivéredhez, Josicunéhoz, aki megtisztelő módon máris fölfigyelt rám, látom, amint kinyílik szeme és nyelve ajkán körbejár. Úgy illik, hogy kedvében járjunk, tiszteletben tartsuk körültekintően aszketizáló, a száműzetés nehéz óráinak barlangmélyi kétsegbeesésekor is ébren maradó válogatós finomságát, ne csak tenyérmeleg, fényezett rizsrészegséggel kínáljuk, hanem napnyugatról való erjedt szőlővel is, pirossal meg aranysárgávál, ölszínűvel és hatalmas, egy sakunál is hosszabb ereje sugarával megegyező árnyalatúval, ezen kívül pedig olyannal, ami savanyúan mindkettő, látványosan és részegítően rózsaszínű, miként utolsó lehelete is volt; és édesség is kell, bár úgy sejtem, nem honi nyalánkság, wagashi, még ha nyári volna is, algákból készített agartól remegő, babpürével, édes burgonyával tömött szirmos-díszes ínyenc csemege, hanem valami dezaato, amonnét, nagyon messziről való tészta, fölvert-zaklatott tojással, cukorral, a Napszállta kényeztetése, szégyenlős részem helyett óceánpillogás, sudár termet, csúcsos csöcsöcskék és kancajárás, izmos far, mély torok, gyalázatos elvetemültség, légbe szórt, kirázott gyönyörűségpelyhek viháncoló fogadása, saját bimbóig lekúszó kígyónyelv keserűfehérbe forgása, egy messzi gyémánt. Szerezze, megfelelő segédlettel találja, keresse meg örömét benne Ő maga, mert alamizsnát úgysem fogad el, másrészt szívesen hajóra száll, akármilyen lélekvesztőre, mitikus apróra, esendőre-sérülékenyre, alumínium padlóval, szorgalmasan pörgő, szerény, de gyors motorral, amely elviszi végre tőlünk, szerzeményét meg odaadhatja a kalauznak, aki nem édességre készült fűszeres ládájával, de tudomásom szerint nagyon is édesszájú, és zsíros falatok ide vagy oda, vágyik az emlőtlenség, legalábbis a kis emlőjűség ártatlanságára, ha más nincs, majd ő elszopogatja, és Sizuka, a kurva sem sérül, én meg visszakaplak Nagy Uram, kiemelhetem katanádat övedből, hosszú körmömmel eljátszhatom kövér markolatának (cuka) rájabőr finomságával, amely ha ujjaid közt kell megmaradnia, érdes és mozdíthatatlan, egyébként viszont könnyen siklik-szétfeszít, elemel a talajról szó szerint is, meglengethetem a lábam ráfeszülve örömömben, és nem is fáj annyira.
Ismeretes, hogy a nehezen mozdítható kalauz miként szerelkezik majd föl (Josicune ugyanis azonnal útnak indult, bár levágott fejével elsőbb azért Maszakó öléhez gurult, erőszakosan a nyelvét öltögette, de hamarost kísértetlétre szenderült, és mosolyogva elillant), gourmand-kosarába mi minden kerül a legjobb, de a legrosszabb eshetőség kezelésére is; ismeretes, hogy benne válogatott bogyóolajokkal, bor- és balzsamecetekkel, a Holt-tenger vizéből párolt sóval, a Malabár szigeteken szüretelt zöldborssal, borsikafűvel és chilipaprikának csúfolt Cayenne-borssal, kakukkfűvel, csomborral, metélőhagymával, bazsalikommal, tárkonnyal, szurokfűvel, zeller- és petrezselyemlevéllel, borsmentával, citromfűvel, currylevéllel, fekete ürömmel, fodormentával, izsóppal, kaporral, kerti zsályával, majoránnával, lestyánnal, turbolyával meg színes-ízes porokkal: kurkumával, szerecsendió őrleményével, gyömbérrel, miként vágta magát készenlétbe olyan elhagyhatatlan egyéb eszközökre is gondolva, mint az arzenálnyi sasliknyárs, jó félszáz hústű, a húsforgató lapát, fogó és villa, kóstolókanál, törlőruhák és hőszigetelt kesztyűk, továbbá a desszert tálalásakor esetleg hasznosnak mutatkozó prémes tangabugyi, egy gömbölyített és nyitáskor rezgő fadobozból előhúzható, anatómiailag formált, tapadókorongos hármas dildókészlet, néhány könnyen cuppanó, gyenge rugójú csíptető, rózsaszínű hajgumik, négy pár pillangómintás térdzokni, és a megfeszülő idegszálakat halványan permetező, kisüvegnyi borókapálinka, amelyet egészségügyi tudatosságból, továbbá arra az eshetőségre gondolva, ha pálinkát amúgy nem fogyasztó útitársa hirtelen életvitelt változtatna, viselete egyéb helyein is elraktározott néhányszor.
A találkozás álomablaka kettéválasztotta húsos-illatos combját, a föltámadó éjszaka a világkupola hajlatához préselte és véresen kinyomta a higany-Nap szemét, amely vibráló ezüstgömböcskékké szakadozott, mérgező csillagjárássá mosódott, és állatokat rajzolt a sötétbe. Meredező bikát meg oroszlánt, kéjes ikerlányokat, kebelmérleget, csipkedő ollósokat és sosem lesz másmilyeneket is, Emesét látó és kereső, őneki fagyosan hízelgő, szíve alá somfordáló lehetetlen pislákolást, amely farkasszuka tekintete tükrében megtörik, és további csillagokká szalad szét, gyönyörűségbe mártja teste vonalát, buborékozza a szemlélő fuldoklását, legalábbis borókapálinkához nyúlását, kísértetek boros elfordulását, tiszteletét és szépségalázatát. Ennek az éjnek nem volt kelyhe, kialudt minden világossága, elhűlt a melege, megfogyatkozott a reménye, és ideje sem maradt semennyi, hanem órái borsszemmé-picivé zsugorodtak, elvesztek a gourmand-kosárban, és az utazók meg mesemondók sem találhatják, szellemjárását csak a bőr érzi meg vagy az sem, az idő szemcséi elkeverednek, összecsomósodnak, a peremüknél duzzadni-növekedni kezdenek, mint a kristályok, Szamuráj előtt lassan földereng az Öreg alakja, látja bőröndjét, amiben minden benne van, még ha bort nem is hozott, és intene neki, de a szóródásban nem világos, mikor minek jött/ment el az ideje, mi szolgálja Emese ügyét, mert gyémántosság ide vagy oda, mindketten tudták, nem Aleksa Diamondról van most szó, a lehetetlent kellene visszaírni, és ehhez nem a lehetetlen írói kellenek.
Josicune előbb kettőt, majd nyomban még négyet suhintott a levegőbe, aligha tacsijával, mert sosem hitt a nehéz hadviselésben, gyöngéd ember volt, miként a Kalauz, de legrövidebb tőrjével, annak főnix markolatát szorongatva ködkezével, aztán lótuszülésben az Öreg elé telepedett, lehajtotta fejét, és megvárta, míg az elhessegeti a felhőket, tiszta álomeget csinál a beszélgetéshez, és meghallgatja, hogy a borókának csak a forgácsa ér valamit, az is vörös húsok füstöléséhez, amelyeknek páca éppen a legmegfelelőbb szőlőlevet hívja majd, könnyűt: chardonnay-ból, Irsai Olivérből, rizlingszilvániból érzékenyen ötvözöttet (és nem kevertet vagy pancsoltat), esetleg hosszan érlelt, nehezebb pörkölt mogyoró ízűt; meg hogy bár ennél fontosabb nem lehet a világon semmi, van itten ez a lányka, a Miénk, akit szeretünk, maga is csemege, ki kell ragadni a gyorsan zabálók karmai közül, finoman kell körülsündörögni, megfűszerezni, fél fordulattal gyorsabban mint a Földnek pördülése, osonkodva-szeretetteljesen, lelassítva az alkonyt, elevezve mindahány perc mellett, anyatestének oltalmazó közelségét simogatva, van itten ez a napszállta, ami a miénk, a teste elsősorban, ám ő viseli, boruljunk le előtte, hozzuk haza, szedd elő a műszereidet, töltsd újra az elemeket, ahol kell, szedjük össze, ami csak szórva van, portyázzunk arra, ahol kialszik a nekünk tartózó bűnös horizont.
Álomalakok és szellemlények kétes, finom különbsége, az egyiknek ébredéssel-múlása, a másiknak csak múlása, a későbbiekben esetleg fölidézhető emléklét, és a bonyodalmas praktikákkal sem elüldözhető kísértetlopózás összeér az égkupola felénél, ahol az egyik sötétségbe merül, abban elmosódik-fekszik, a másik sötétséget hoz, és abban járni-kelni kezd, az egyiket megkísérti az emlékezettől eltérő, hajlongó-alakuló visszavonhatóság, a másik meg mindigre maradni kényszerül; félúton találkoznak, összefonódnak, mert, ami az egyiknek éberség, az a másiknak szendergés továbbá oda és vissza, és a találkozás során megegyezés születik, ami menten éppen oda röpít, ahol lennie kell többletlét és nemlét hintamozgásának, hosszúkás üvegbe zárt, tinta kék mondatingadozásnak, amely egyrészt akár a szeme, másrészt dülöngélő-visszahuppanó falloszlovaglása. Mert reménytelenül könnyű eljutni Emeséhez, sok tekintetben ez a gond, így vitte el az egyébként sokat szenvedett Erdőlakó[1], akit fiatal éveiben legalább egy, de inkább több tizenkettes körforgáson keresztül szodomizált lakbér fejében a még nyugatibb kalapos, csöppnyi heréinek zacskóba ereszkedése előtt tulajdon nemzője is gyakorta rájárt avarban és vadetetők között, és bár néhány ezer eset sok tízezer erőszakos döfésével próbálta visszaszerezni korántsem önként föladott ártatlanságát, mégsem öregedett meg tisztességben, tar koponyája hajszálai a korai évek emlékezetének és lét- meg gyönyörgond helyett az atyai, előidézett és nem származtatott hagyaték aranyérfájdalmának estek áldozatául, ehhez kellett nagy étvággyal fogyasztania, hogy testalkata kikerekedjék és már-már elhiggye a jóhiszeműség, ínyenccel áll szemben. De messze volt ez az utazók affinitásától, a kalauz érzékenységétől, amely szerint valamely kívánt nő „tekintetében végigpergett az emberi nem történetének minden pillanata” valamivel később pedig ugyanez a fehérnép magasba emelte a karját (Josicune ide divatjamúlt, sőt száműzött pihéket képzelt) és a férfi „önkéntelen mozdulattal fogta meg a lány derekán a fáradt napraforgószínsárga, ujjatlan póló derekát, és kibújtatta belőle a kínálkozó lányt. Két tenyerét olyan lassan csúsztatta lefelé az ujjaktól a hónaljig, mint ahogyan a lelassult időben a póló visszaájult a szikrázó fövenyre. A lány, mintha vele is megakadt volna az idő, elfelejtette leengedni a karjait. Nem voltak emlői”, ugyanakkor valami bimbózott ott, ahol lenniük kellett volna, és máshonnét származó leírások ezt alá is támasztanák, ahogyan azt is, hogy a különc bölcs álmaiban a megint csak odafigyeléssel előkészített töltekezések elől sem vonult soha vissza, úgyhogy a külső jelek, ahogy a vágóeszközeivel hadonászó, mindig a még nagyobb kéj reményében foganatosított önmegtartóztatásokban járatos kísértet esetében is, pontosan azt jelentették, ami a törékeny igazság.
Az utazásoknak is van edzésvonala (hamon), érzékeny, belülre rejtett, különösen rugalmas, sokat bíró szíve (singane), dobbanásonként hajlik alkonypírből naphasadtába, piros tengerből halas, türkiz mesehajnalba, onnét a hegyek felől lefutó, kapkodó szélbe, amely a víztükör fölött üvöltözik, és tengeri madarakat borít be zsibbadozó sós habbal, eltöri az evezők nyelét és öreg halászok szempilláját fehéríti ki; a katana külső éle (kavagane) ugyanez a szél, felhőket vág ketté, megtöbbszöröz, elválaszt és megmozdít, öklel és elér, húsba nyilall akár a szorongás, végzetesen többször is, és megígéri, hogy a türkiz az Ő szeme lesz, a vizek orkánhintázása meg az Ő szajhalovaglása, amit Maszakó vállal, Sizuka megteszi, a Kalauznak asszonyai pedig tisztességgel véghez visznek, ámde bizonytalan az ígéret, legfeljebb a remény követi.
Joritomó Nagy Úr egyedül maradt a messzi út idejére, ahová nem mehetett, hogy maga elől menekülhessen, szamuráj zsugorított fejét hóna alatt szorongatta, bárha fontos beszélgetésekkor selyembe burkolva, és a szokásosnál is hajlamosabbnak mutatkozott a révedezésre. Cseresznyefák között csoszogott mezítlábasan, és a Birodalom nyugalmát, ami korántsem lehetett az ő békéje, finoman fönntartotta, egyesek azt mondják, varázserőre is szert tett, éles nyilalássá változtatta a holdfényt, amely örökre elvitte a betegeket, meg aki kételkedett a boldogságban, a hegyek felől érkező jeges fuvalmakat a paplanszerűen leszakadni készülő hó alá vezette, megtépdeste a kristályos, tömör hullást, csapkodó, kétségbeesett-jéghideg hattyúkat metszett belőle, fehéren suhogott, egyetlen, részeg pihévé billent, téli erdőben szeretkező gésa bimbócskájára ereszkedett, ott megolvadt, aztán parázsba mártotta a viháncolók ölét, de a Sógun szíve mindig fagyos maradt.
Sizuka és Maszakó némelykor összetalálkoznak az öregtorony lábánál, ugyanazon ivakura felületét tapintják más-más oldalon, himorogi kérgét simogatják-érintik, el-elszöknének egymás elől, de a Sógun szólongatja valamelyiket, őt magát meg fivére, aki mégsincs messzi kalandok között, vagy onnét is visszajár; a fa törzsénél az egyik látja a másik, földön húzott, körbeszökő hajfonatát. Csigavonalat rajzol, és mintha fölfelé tekeredne, örvényébe rántja a Holdat, hópihék kavarognak körülötte, rajtuk rezge fény csillan, bogártalan az éj, mindenki messze van, és ezért vezethetik meg Joritomó tekintetét, gondolja Maszakó, a hidegségnek tündérei vannak, elküldenek-visszahívnak, föltüzelnek és varázserőt adnak, mert mindegy nekik, de a bolyongás megmarad, az én emlőmet haraphatod, a fájdalmam is piros, mind neked adom, hadd tartsam meg a főt neked a hónod alól, leborulnék előtted, ha rám néznél. Hol vagy?
[1] Érdemes lehet megjegyezni, hogy az Erdőlakó nem Pierre Woodman, mert hiszen nem is emlegettük, de mindentől függetlenül Emese azért majdnem a legszebb, és valóban a miénk, rajongásunké.
