A képen Bojtos Luca (Papagena) és Gradsach Zoltán (Papageno) duettje - Herman Péter fotója (Moltopera)
„Ha egyszer azt találnád gondolni, hogy elérted a tökélyt, baj lesz! Csak az út a lényeg” – mondta nevetve a zongoratanárnőm évekkel ezelőtt. Persze ez annak szólt, hogy az önbizalmat bennem nagyítóval sem lehetett megtalálni, de ha komolyra fordítjuk a dolgot, a gondolat ugyanúgy megállja a helyét. Azon kívül, hogy javarészt szubjektív megítélésen alapul, tökéletes-e valami vagy sem, a kérdés marad: onnan merre tovább? Hiszen jobban nem lehet. Csak mást lehet talán.
Ez jutott eszembe, amikor a Moltopera Társulat első egész estés előadását hallgattam november elején a Művészetek Palotájának kisebbik termében, a Fesztivál Színházban. A bő egy éve alakult, Ágoston László bariton vezette társulat fiatal művészekből áll. Olyannyira fiatalok, hogy az említett előadáson az átlagkor, vendégművészeket beszámítva sem haladta meg a harmincat. Csupán a huszonötöt. Tagjai sikeres egyetemi hallgatók és friss diplomások, az életrajzokban szép számmal találni díjat, külföldi fellépést, prózai színházhoz való kötődést. A társulat célja, hogy újra szerethetővé tegye az opera műfaját, és megszólítsa mindazokat, akik idegenkednek a komolyzene világától, esetleg nem tudják hogyan megközelíteni, vagy megcsömörlöttek az egyre elvontabb rendezésektől. A Moltopera tagjai egész lényükkel hisznek a zenében, ami az est címéből is kiderült: „Varázsfuvola! Szeretem!”. És ott volt a honlapjukon a recept is, amelyikben részletes listát találhattunk a Mozart operájához szükséges hozzávalókról. Helyszűkében csak párat idézhetek, pedig a legszívesebben az egészet idemásolnám: „1 szép szál Sarastro: Pintér Dömötör; 1 leforrázott Tamino: Kóbor Tamás; 1 hervadtabb Pamina: Vámosi Katalin; 1 gondolatnyi Éjkirálynő: Fábry Gabriella; 1 jó fej Papageno: Gradsach Zoltán”. A receptből továbbá kiderül, hogy kelleni fog például még egy csomag ápoló, valamint egy csipetnyi zenekar is. És ha már a Tőri Csaba vezette zenekarnál tartunk, tényleg egy csipetre kell gondolni, mert hatfős kamaraegyüttes került a színpad jobb sarkába. A zenészek egy része háttal ült az énekeseknek, míg a többiek láthatták őket, ami nem bizonyult szerencsés megoldásnak a nehezebb akusztikájú, eredetileg táncprodukciók számára épült színpadon. A kedvezőtlen akusztika időnként nem csak intonációs nehézségeket okozott az énekeseknek, hanem zavaró ritmikai szétcsúszásokat is, amikor a zenekaron belül, ill. a zenekar és az énekesek között sem volt zökkenőmentes a kommunikáció a karmester igyekezete ellenére. A produkció típusának megfelelő teremben a fentiek biztosan nem okoztak volna gondot. Külön figyelmet érdemelt ezért a Paminát alakító Vámosi Katalin. Ennek a Paminának könnyű volt elhinni, milyen magányos egy menyasszony, akinek az anyja beleavatkozik a boldogságába, a vőlegénye pedig olyan depresszióba süllyed, hogy az idő múlásával egyre rezignáltabban reagál kedvesére. Egy-két pillanatban érezhető volt annak a csöndnek a súlya, amelyikkel a közönség Paminára figyelt, és vele együtt merült a fájdalomba. A Papagenót alakító Gradsach Zoltán viszont minden megjelenésével derűt csempészett a levegőbe. Pöttyös mackópapucsában, széles vigyorral szöszmötölt a színpadon, és még akkor sem lehetett figyelmen kívül hagyni, amikor éppenséggel nem énekelt. Nem lehetett nem örülni, amikor a már közönség soraiban is párját keresgélő, gyermetegen nekikeseredett Papageno végre rábukkant a bűbájos Papagénára (Bojtos Luca), aki szintén nem volt rest: azonnal előkerített egy menyasszonyi ruhát – teljes lett a boldogság! Gradsach Zoltán mindehhez meggyőzően, tisztán énekelt, és minden bizonnyal egyike lesz azoknak a neveknek, amelyek miatt a közönség visszamegy egy-egy előadásra.
Az együttes céljaként kitűzött érthetőség visszaköszönt Kelenhegyi Olga Sára rendező, és Mátrai Diána Eszter dramaturg koncepciójában is. Paminát és Taminót ugyanis egy klinikán látjuk Sarastro, a szeszélyes professzor és segítői gondozásában, akik bábterápiával próbálják feloldani a két szerelmes blokkolt érzelmeit. Érdekes volt végigkísérni a segítők, ill. gondozók hozzáállását a pár problémáihoz, kísérni mozgásukat. Ebből a csoportból főleg Göncz Renáta és Balogh Eszter tűntek ki szépen csillogó hangjuk, biztos színpadi jelenlétük miatt. A színpadon lejátszódó terápiás jelenetekből nem hiányzott a misztikum sem, láthattunk ingát és pókhálót, ugyanakkor a professzor és a segítők megbeszélése utáni csoportos gyakorlat nem egy nézőt emlékeztetett divatos csapatépítő tréningre. Az eltérő elemek lehetővé tették, hogy mindenki megtalálja a számára megfelelő kapcsolódási pontot, mégis egyértelmű volt az egész produkciót összefogó gondolatmenet, és egyértelmű volt a cselekmény célja is: újra összehozni a szerelmeseket.
Tény, hogy a Moltopera első egész estés produkciója nem volt tökéletes, de pont ez benne az izgalmas: a lehetőség, hogy végigkísérjük ennek a lendületes csapatnak a tökély felé vezető útját, mert az út a lényeg az összes csillagos pillanatával és tanulságával együtt.
