Akinek sorozatunk első részében már feltűnt, hogy két évvel ezelőtt, az Urumcsiban kitört ujgur lázadás és az Uyhgur PEN Club megalapításának időpontja nagyjából egybeesik – mindkettő 2009-ben történt –, és összefüggést látott a két esemény között, nos, az fején találta a szöget: a két esemény közötti ok-okozati hatások tagadhatatlanok.
„A perzselő katlan közepén Turfan kedves oázisvároska, ahol a nyílt utca mentén ültetett szőlő indái árnyas lugassá fonódnak össze a fejem fölött. Ideális hely arra, hogy fárasztó utazás közben itt szusszanja ki magát az ember. Ezt már néhány turista is felfedezte; abból látszik, hogy utcahosszat több helyütt ki van szögezve a nekik szóló, hevenyészett angolságú tábla: – Ne szedd szőlőt! Büntetés 5 jüan!
A közelben van az állomás, ahonnan a kasgari busz indul: nem több, mint egy poros udvar és egy házikó – néhány autóbusszal és sok-sok emberrel. Köztük találkoztam egy új-zélandi és egy japán fiúval, leendő útitársaimmal. Az indulási idő bizonytalan, de biztató jel, hogy a poggyászrakodás már elkezdődött. Mi is felkapaszkodunk a tetőre, és kötelekkel a púpos csomaghalomhoz erősítjük hátizsákjainkat. Hamarosan megindul a tülekedés, a felszállás. Rövid úton bebizonyosodik, hogy mi hárman nem versenyezhetünk ebben a helybeliekkel, akik kicsi koruk óta gyakorolják ezt a műveletet. Jóindulatú, elnéző mosollyal hát előreengedünk mindenkit, hiszen a jegyünkön úgyis ott az ülésünk száma. Csak az a gyanús, hogy ebbe a kis buszba már eddig is túl sokan szálltak be, és nekik is mind volt jegyük!” – írta ujguriai úti beszámolójában az előző részben már idézett Gergely Miklós valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben a Világ Ifjúsága című lapban.
Kiváltságosok – deszkaülésen
„Mint utólag kiderül, elgondolásunk egyetlen szépséghibája az volt, hogy az ülések egyáltalán nincsenek megszámozva, mindenki oda ül, ahova tud… De amikor a jegyszedő észreveszi, hogy a hoppon maradtak között három külföldi is van, helyet szorít nekünk egy pótülésnek kinevezett, huzattal letakart deszkán. Mellettünk huncut kis lurkó majszol nagy odaadással egy darab dinnyét, úgy, hogy már az indulás előtt néhányunk lába szárán hűsítő dinnyelé csurog végig.” (Gergely Miklós: Az ujgurok földjén) 2009 júliusában tört ki az ujgur lázadás az 1955 óta tartó kínai elnyomás ellen. A hetedik hó hatodik napján. Az akkori jelentések szerint – amelyek többségét a Magyar Távirati Iroda is „csak” az Új Kína hírügynökségre hivatkozva továbbította – még az éjszakai órákban is komoly összecsapások voltak a tüntetők és a karhatalmi erők között, több autó lángokban állt a Pekingtől több mint háromezer kilométerre nyugatra fekvő, 2,3 milliós lélekszámú városban, Urumcsiban. Néhány városrészt, ahol utcai harcok folytak, a rendőrség teljesen lezárt, a forgalmat leállították.
Alim Seytoff – talán érdemes lesz megjegyeznünk a nevét –, egy washingtoni ujgur disszidensszervezet vezetője elektronikus levélben azonnal, a helyszínről szerzett fényképeket küldött szét a világ legnevesebb, legrangosabb hírügynökségeinek. A felvételekről akkor azt írta, hogy Urumcsiban készültek, a zavargások idején. A fotókon látni lehetett, hogy több száz tüntető összecsapott a rendőrséggel, sérült, vérző – halott – civil ruhás emberek feküdtek az utcákon. És a merész fotográfus felsorakozott, pajzsos rohamrendőröket is lencsevégre kapott, botokkal a kezükben, miközben páncélozott járművekkel járőröztek. A hivatalos tájékoztatás szerint egy kezdetben békés ujgur tiltakozó gyűlés résztvevői – csaknem ezer ember – rátámadtak az utcán a han nemzetséghez tartozó kínaiakra, autókat borítottak fel és gyújtottak lángra, sok üzletet szétvertek. Egyes hírek szerint az egyenruhások már ekkor mintegy negyven embert őrizetbe vettek.
A kínai kormány – mi sem természetesebb ennél – disszidens ujgur csoportokat tett felelőssé a zavargásokért. Alim Seytoff & tsai… „A tények azt mutatják, hogy a lázadást külföldről irányították és onnan szították” – mondta egy neve elhallgatását kérő tisztségviselő az Új Kína hírügynökség jelentése szerint. A névtelen hivatalnok elmondta azt is: a békétlenséget az „Ujgur Világkongresszus irányította a színfalak mögül”. Ennek a szervezetnek a vezetője egy, az Amerikai Egyesült Államokban élő ujgur üzletasszony, egy bizonyos Rebíja Kadír, aki hazájában korában már több évet töltött börtönben, mielőtt elmenekült Kínából. Az ujgur disszidensek szervezetei – szerte a világban – élesen és határozottan tagadták a pekingi vádakat, amelyek szerint szervezett összeesküvésről lett volna szó. Ők úgy értékelték a helyzetet, hogy a felgyülemlett düh vezetett a zavargásokhoz: a muszlim ujgur kisebbség csalódott, mert hátrányos megkülönböztetést kell elszenvednie a kormányzat és a többségi han népcsoporthoz tartozók részéről, ezért arra panaszkodtak, hogy elnyomják őket. Hszincsiang földgázban, ásványi anyagokban és termőterületekben gazdag vidék, de az ujgurok közül – akik a nyugat-kínai autonóm régió húszmilliós összlakosságának nagyjából a felét adják – sokan azt mondják, kevés hasznát látják ennek a gazdagságnak. A tartomány székhelyén, Urumcsiban ma már többségben vannak a han kínaiak, s a városban – a zavargásoktól függetlenül – egyébként is számottevő a rendőri jelenlét.
A témafelvetés problematikája
Anélkül, hogy a nyelvészkedő vagy a magyar őstörténetre vonatokozó, manapság nagyon is aktuális eredetvitákban mélyebben elmerülnénk itt, most mégis egy másik konferenciára, jobban mondva világkongresszusra kell hivatkoznom, amelyik – a maga módján – az ujgur rokonsággal kapcsolatos összefüggéseket is megvilágítja. Előrebocsátom azonban, hogy a vitát egyáltalán nem tartom negatív, meg- és elvetendő dolognak, vagy ha mégis az volna, hát szükséges rossznak kell tekintenünk, hiszen a vélemények ütköztetéséből sok hasznos és előremutató következtetést vonhatunk le, sőt, jószerivel a legkisebb közös többszöröst, tehát a tudományosan elfogadható „középértéket” is megtalálhatjuk. A viták – akármilyen élesek legyenek is – tehát csakis előremozdíthatnak bennünket egy-egy vitatott kérdés tisztázásában. Jómagam is – talán éppen ezen véleményem miatt – mindig is fenntartások nélkül bocsátkoztam bele a legkülönfélébb vitákba (amelyeket a szimpla veszekedésekkel, gyalázkodásokkal és pocskondiázásokkal nem tartok azonosíthatónak; mert ez utóbbiakra, sajnálatos módon, sokkal több példát találhatunk kortárs közéletünkben, különösképp az internetes kommentelés végérvényes és visszavonhatatlan elterjedése, illetve egyeduralkodóvá válása óta…), így aztán jó sok ellenséget is szereztem magamnak az évek során. De ez már legyen az én problémám! Hiszen „a barátaimtól ments meg, uram, engem, az ellenségeimmel elbánok magam is”, ahogy a régiek mondták, majd csak lesz hát valahogy. De nem is ezzel akarok most foglalkozni… Csak azért tértem ki rá itt röviden, hogy idejekorán jelezzem: határozott evezőcsapásokkal, lassan, de biztosan olyan vizekre evezünk, amelyek tárgykörében a mai napig is igen éles ellentétek, szenvedélyes érvelések s végső soron – igencsak sajnálatos módon – már a legócskább mocskolódások jellemzik a témával kapcsolatos publikációkat.
Vitaalapok különböző korokban
Csak hát viták minden bizonnyal voltak már akkor is, amikor eleink sok-sok évszázaddal ezelőtt elkezdtek szétszéledni az Őshazából. S bizony élénk, (kő)kemény, vérre menő viták lehettek ezek is. Összeszólalkozhattak talán azon is, hogy el kell-e indulniuk egyáltalán, vagy van még esély helyben (meg)maradniuk, helyben is kitartaniuk; lehettek nézet- és érdekellentétek olyan tekintetben is, hogy milyen irányban induljanak, s ha már egyszer menni kell, hol keressenek/kereshetnek maguknak új, alkalmasint békésebb szállásterületet; sőt, talán volt mit ütköztetni parázs vitákban annak a tárgykörében is, hogy mit vigyenek magukkal…
Akárcsak manapság is igen komoly – és még komolyabb ideológiai felhangokkal terhelt – vitáknak lehetünk szem- és fültanúi, elsősorban pedig olvasói, s ha egyelőre még nem is áttüzesedett, de tagadhatatlanul parázs véleményütköztetések folynak tudományos szakemberek, laikusok, és igen, bizony-bizony mondom néktek, a témába belekontárkodó amatőrök, úgynevezett csodabogarak között is (s ha poézisünk, irodalmi kánonunk rég elhasználódott s ilyen mivoltukban is önjelölt ítészei nem koptatták volna el mára már kínos mértékben ezt a kifejezést, hát nyugodtan nevezhetnénk ez utóbbiakat akár dilettánsoknak is). Sokszor pedig egyáltalán nem kímélik egymást a fentebb megjelölt személyek azzal kapcsolatban sem, hogy honnan eredünk, honnan jöttek és milyen nyelvet beszéltek őseink, illetve, hogy milyen eredetű anyanyelvünk, amit a számtalan (kölcsön)hatás és a történelem megannyi fintora ellenére is a mai napig beszélünk és használunk. Igyekszünk talán helyesen és választékosan, s ha lehet, hát pontosan is.
Kevésbé igyekezett fennkölten kifejezni magát kolléganőm, aki néhány évvel ezelőtt hangos szavakkal verte fel a szerkesztőség meghitt, munkában elmélyült csendjét, amikor azon dühöngött:
– Meddig akarják még ránk kényszeríteni ezt a finnugor hülyeséget?! Mi közöm van nekem a hantikhoz meg a manysikhoz?!
Három éve történt az eset, 2008 tavaszán. Június 28-án jelentette ugyanis a Magyar Távirati Iroda, hogy Magyarországon tartják meg jövőre, 2012-ben a finnugor népek következő, immár hatodik világkongresszusát. Sólyom László, a Magyar Köztársaság akkori elnöke jelentette be ezt Hanti-Manszijszkban, ahol aznap este az orosz, az észt és a finn elnökkel közösen nyitotta meg az ötödiket ezeknek a találkozóknak a sorában. Sólyom László, Dmitrij Medvegyev, Toomas Hendrik Ilves és Tarja Halonen is – akik mindannyian anyanyelvükön mondták el beszédeiket – egyaránt kiemelte, hogy szükség van a kulturális sokszínűségre és az anyanyelvek megőrzésére. Az orosz államfő hangsúlyozta a kultúrák közötti párbeszéd fontosságát, és beszélt arról is, hogy az anyanyelv segít az identitás megőrzésében. A magyar köztársasági elnök minden kisebbség szempontjából nézve alapvető kérdésnek nevezte az anyanyelvi iskoláztatást, valamint az anyanyelv használatának lehetőségét a hivatalokban és bíróságokon. Rámutatott ugyanakkor arra is, hogy „a nagycsaládok felbomlásával az iskola vált a legfontosabb, a népet és nyelvét fenntartó intézménnyé, egyben a nyelv modernizálásának, életképességének letéteményesévé is. A nyelv vállalása az identitás állandó, nyilvános vállalása, amely nem vonul vissza a saját ünnepekre és saját körbe” – jelentette ki Sólyom László a finnugor népek V. világkongresszusán. Mint a Magyar Távirati Iroda is hangsúlyozta helyszíni tudósításában, a köztársasági elnök egyben üdvözölte azt is, hogy az Európai Unió központi költségvetése nem sokkal korábban két és fél millió eurónyi összeget különített el a finnugor kisebbségek oktatási, nyelvi programjainak támogatására, az anyanyelvi média támogatására és a civil társadalom fejlesztésére. A 2008-as világkongresszus egy zárónyilatkozat elfogadásával ért véget, és nem mellékes az sem, hogy Medvegyev orosz elnök ezzel egyidejűleg bejelentette, hogy amennyiben a találkozó végrehajtó szervének, a konzultatív bizottság állandó székhelyének valamelyik oroszországi várost választják meg a küldöttek, akkor Oroszország hajlandó megadni a működéséhez szükséges összes feltételt.
Ez így nagyon szépen hangzik, és egyelőre több is volt, mint kecsegtető. S lényegesen több annál, mint amennyit a találkozó szervezői elvárhattak volna…
Hogy mégsem múlt el minden ennyire egyszerűen, s a résztvevők nem elégedtek meg a diplomáciailag elvárható mosolyokkal és kedélyes kézszorításokkal, nos, annak egészen más oka volt…
(Folytatjuk)
