Sosem felejti el kihangsúlyozni: halottak napján született, éppen akkor, amikor a magyar hatóság már elhagyta Bácskát, és a partizánok – a korábbi források szerint – az 1942. évi újvidéki razzia megbosszulásán fáradoztak a magyar falvakban. Erről ma már sokkal többet tudunk, mint néhány évvel ezelőtt.
Egy fotó rólam, Berci fiam készítette: Dormán Bertalan. Egy rollfilmes Mamiya RB 67-tel. Valamikor egy vagyont ért, ma (több mint 20 éve) ott áll egy nagy alumínium fotóstáskában a lencséivel együtt. Én "fagylajtos" táskának hívom
„Amióta a történészek kutathatják az eddig gondosan elzárt, titkos dokumentumokat, egyre több bizonyíték kerül elő, miszerint az ártatlan magyarok tízezreinek a kiirtása nem a razzia megbosszulása volt, hanem gondosan előkészített magyarirtás, hogy a vidék szláv jellegét biztosítottnak tudják” – mondja erről Dormán László riporter, fotós.
A magyar időkben rengeteg Bácskossuthfalvát ábrázoló képeslap volt, ráadásul tízévesen a házuk padlásán talált egy box fényképezőgépet – ez örökre megpecsételte a sorsát.
„Volt a faluban több fényképész is, én a Stangliczkihez jártam tanulni, mert a fiával barátkoztam. Az első képeimet Pacséron csináltam, a nővérem ott volt tanítónő, ide költözött a katolikus kántor is, úgy hívták: Szőllősy Vágó János. Igazi ezermester volt, mindig a Kossuth rádiót hallgatta: mindennap az volt az első dolga, hogy bekapcsolta az iskolában a rádiót, és föltette főni a kávét…”
Dormán Laci 1999-ben ennek a rádiónak lett a munkatársa. Gimnazista korában, a nyári szünetben azonban még strandfényképészként dolgozott az Adrián a szabadkai Kapiszta fényképésztestvéreknél, később nemzetközileg is elismert dzsesszfotós lett.
„Még talán iskolába se jártam, már zongoraórákat vettem az Otterbein Ilonka nénitől. A szüleim női szabók voltak, és amikor elkezdték az adókkal fojtogatni a kisiparosságot, Palicsra költöztünk, a nyolcadikat már itt végeztem. A gimnázium mellett elkezdtem járni a zeneiskolába is. A Bordás Lajos tanár úr azt mondta, el vagyok rontva, semmi nem jó, amit Ilonka néninél tanultam, így zongorára nem mehettem. Akkoriban a bátyám hatására sok dzsesszt hallgattunk, így én pozant kezdtem el fújni – dzsesszben ezt trombonnak mondják leginkább, magyarul meg harsonának” – így mesél arról, hogy lesz a strandfényképészből zenész.
Dormán Laci persze továbbra is fényképezett, tudósította a Jó Pajtás elődjét, a Pionírújságot, és a Magyar Szó szabadkai oldalára is dolgozott. „Muhi János újságíró például kiküldött egy palicsi dűlőútra, egy vén eperfához gólyafészket fotózni. Ilyen feladatokat adott, ő meg ezekről írt. Másodikos gimis lehettem, amikor eljött hozzánk az iskolába az Újvidéki Rádió magyar műsorainak akkori főszerkesztője, ösztöndíjasokat keresett a rádióba. Éppen kezdtem emelni a kezem, hogy jelentkezem, de akkor azt mondta, azok a parlamenti tudósítók a legmegbecsültebbek, akik a dicső kommunista párt munkájáról tudósítanak – és akkor leengedtem a kezem: ezt nem!”
Otthon pontosan tudatták a gyerekkel, kik a „banditák”, de Kis Antal tiszteletes vezetésével a faluban is nagyon jó vasárnapi iskola működött, ott se arra tanították őket, hogy a kommunizmus milyen jó dolog. Azt már felnőtt fejjel fogta föl, hogy Anti bácsi édesapja után a második apja volt – így is írt róla, amikor meghalt.
Dormán Laci volt az első fotóriporter az Ifjúság című hetilapnál, ebből lett aztán a Képes Ifjúság, amit később szerkesztett is. Ekkoriban a lapban különösen nagy teret kapott a dzsessz meg a táncházi zene, Dormán a hatvanas évek második felétől jelen is volt minden dzsesszfesztiválon, amit a régi Jugoszláviában, később pedig Újvidéken szerveztek. Élete legnagyobb elismerését is ennek köszönheti: az Art Blakey dobosról készült fotójával a Nemzetközi Fotószövetség (FIAP) világkiállításán második díjat nyert. dzsesszfotóit legutóbb a győri közönség csodálhatta meg, januárban itt állította ki a Freddie Hubbardról 1983-ban készített fotografikákat.
Évtizedekig járta fényképezőgépével a nyakában a Baranya-háromszöget és Szlavóniát. Dormán Laci életében külön fejezetet képez választott szülőföldje, a Drávaszög.
„Dudás Karcsival, Podolszki Józseffel és Tari Pistával azt terveztük, hogy a vörösmarti Deák-szurdokban veszünk egy pincét présházzal, megtöltünk pár hordót borral, egyet pedig pálinkával, és odajárunk majd pihenni. Ebből nem lett semmi: Podolszki meghalt, kitört a háború, és a drávaszögi magyarság is háromfelé szakadt-szaladt. Mostanában – bár nem utazom – mégis egyre gyakrabban járok arra ismét: elkezdtem írni egy dokumentum-novellasorozatot. Rendeznem kell azt, ami nekem filmeken megvan. Nem kellene már nekem semmi mást csinálnom a világon.”
Miközben a filmjei digitalizálásával bíbelődik, egy-egy fénykép emlékek áradatát indítja el benne. A kor fotódokumentumait rendszerezve egy portrésorozattal állít emléket a Drávaszög magyarlakta vidékének.
„Jó tíz év után újraindult a Rovátkák periodika, a drávaszögi Lábadi Károly szerkeszti, ő kért meg, hogy írjak neki valami drávaszögit. Most összekötöm a rádiós és fotós mivoltomat az írással: előszedtem a régi hangfelvételeket és fotókat, és megírtam az első portrét Tatai Józsi bácsiról, a csúzai polgármesterről. A következő Horvát Jani bácsi lesz, a halász, és aztán majd Kopácsról is írok mindenfélét: arról például, hogy hogyan menekült meg a kopácsi református templom az ágyúzások idején, a csetnik randalírozásokról és egy brutálisan kivégzett áldozat özvegyének vallomásáról…”
Bár most egy eltűnőben lévő, a Duna és a Dráva közé ékelődött vidék híradóját állítja össze, a jó szemű és érzékeny fotós e tájakról készült képeinek java része abból a korból való, amikor még az ódon hangulatokat őrző, opálos fényű borokat termő falvakban – a reformáció délvidéki bölcsőhelyének számító Vörösmarton, Csúzán, Darázson, Sepsén, Laskón, Kopácson – vagy a szlavóniai szigetmagyarság falvaiban – Kórógyon, Szentlászlón, Harasztiban – olyan álombélinek tűnő életet éltek az emberek, mint a Kopácsi-rét madárvilága. A szívében baranyaivá vált fotós fényképei az elmúlt négy-öt évtized dokumentumai, amelyek több falumonográfiába is bekerültek, számos fotókiállításon szerepeltek, és száznál is több díjat besöpörtek.
Háborús tudósítóként is dolgozott, járt az Eszékhez közeli Tenja településen és a porig rombolt Szentlászlón is – végül 1993-ban Magyarországra költözött családjával, és 1995 óta Piliscsabán élnek.
Az elmúlt fél évszázadban megszámlálhatatlanul sok képet készített, amelyek közül sokat könyvillusztrációként láthatunk viszont, de munkája nyomán művészportrék, reklámfotók, lemezborítók és plakátok is születtek. Ma már ritkábban fotózik, inkább rádiós magnóval a vállán járja a Kárpát-medencét. „Így vagyok otthon” – mondja erről.
Egy krónikás, határok nélkül.
