Dévény
Van némi turpisság abban, ha úgy mondjuk, hogy következő úti célunk Dévény, hiszen az egykor volt települést és annak várát mára már teljesen bekebelezte egy nagyváros – történetesen Pozsony. Hajdan bizony, a régi időkben, az első őrtornyokat a rómaiak emelték a morva fejedelmek későbbi székhelyén, a majdani Magyar Királyság nyugati kapujában. Ez utóbbi jellegét továbbra is megőrizte. Ma már Szlovákiában. Pont.
Érdekes adat, hogy Fényes Elek 1851-ben még úgy említi Dévényt, hogy Pozsonytól másfél órányira – hát, sajnos, nem pontosít, hogy gyaloglásra vagy lovaglásra – fekszik. Itt torkollik a Morva folyó a Dunába, ideális helyszín volt hát ez a várépítésre, amikor vélhetően a 12. században erre a célra kiszemelték. Tény azonban, hogy alig telt bele egy-két emberöltő, s máris ott magasodott, mereven a torkolat fölé – a mai, modern Pozsony központjától alig nyolc és fél kilométernyire –, a sziklák és az ormok éke, de még a kavicsoknak is nemes dísze, a dévényi vár, amelynek ma már csak romos falai jelzik, milyen nagyszerű élet folyt itt valaha, milyen hősies harcokat vívtak, hol elkeseredett, hol felajzott és harcias emberek, s milyen jeles események zajlottak ezen a vidéken. Dúltak itt birodalmi seregek különféle zászlók alatt, díszes mellvértekben, címeres pajzsokkal, dúlt a török, és legvégül a francia, miközben a vár a határmenti villongásokban többször is gazdát cserélt.
Ha ugyan csak nevében is, de tagadhatatlan az áthallás Csejte vára, vagyis Báthory Erzsébet (1560–1614) vérgrófnő és Dévény között, ugyanis utóbbi elnevezése a szűz jelentésű deva szláv főnévből ered: egy Deva, vagyis Szűz nevű személy vára – értelmezhetjük a névadást. Ezt persze történelmi források, igazolt tények egészen bizonyosan nem fogják igazolni, mégis izgalmas lehet eljátszani a gondolattal, hogy az erődítmény egy Báthory Erzsébet szépségének áldozott szűzről neveztetett… Ha akarjuk, hát összefüggést láthatunk már csak a földrajzi közelség miatt is, de jelzem gyorsan, mielőtt bárkit is megtévesztenék, hogy csak a fantáziám játszik itt és most ezzel a gondolattal…
A várak pedig pusztulnak, harcok idején, háborúkban, de békében is. Igaz ugyan, hogy létezésük, építésük egyik alapvető oka és indoka épp a biztonság, amit a bennük élőknek, vészkorszakokban a benn megbúvóknak nyújthatnak, megszemélyesítve azonban ők maguk vajmi kevésszer érezhetik magukat biztonságban. Nem érezhették hát Dévény falai sem… A Bécs felé itt visszavonuló franciák 1809-ben felégették, felrobbantották az erődítményt, s ahogy a krónikások feljegyezték, barbár módon pusztítottak el mindent, ami az adott pillanatban pusztíthatónak bizonyult.
Az értelmetlen, indokolatlan (és indokolhatatlan…) pusztítás jelképeként magasodik hát máig is a sziklaormokról a torkolat fölé, ami a várból még megmaradt, néhány megárvult kőfal, bástyája, egy csupasz torony… Sok-sok emberi kéz munkája, sok-sok mesteri alkotás pusztul ott a történelmi hely szelleméhez továbbra is hűen, sok-sok emberi léleknek állítva emlékművet, hogy mígnem végül majd az enyészettel egyneművé váljék...
Mai szemmel nézve tehát Dévényben járva már Pozsonyban bolyongunk. Nézzünk be egy kicsit a városba, amelyiknek ugyancsak nevezetes és rangos vára van. Az első két képeslap itt, megboldogult apósom gyűjteményéből, pedig majdhogynem azonos. Ugyanaz a szög, ugyanaz a perspektíva, ugyanaz a nézőpont, ugyanaz a folyóparti városrész… Ugyanaz a három nyelv (a szlovák, az orosz és a német…) a nyomtatványok hátlapján, s a magyar is egyformán mellőzve mindkét esetben… A fekvőkép Ján Kanka, az álló fotográfia pedig Ladislav Sitenský felvétele. Nagyjából ugyanazokból az évekből. Nézzük hát inkább a különbségeket, ilyenekből úgyis kevesebbet találhatunk rajtuk…
Ján Kanka „már” színes technikával dolgozott, Ladislav Sitenský „még” fekete-fehérben. Az évszám, sajnos, elmosódott a postai bélyegzőn, illetve az alkalmazott is ügyetlenkedhetett vele a hivatalban, nem tartotta egyenesen a kis szerszámot a kezében a maga korában, ugyanis a rajzolata nem teljes, töredékesen ütötte rá, s így a dátum is csak részleteiben kivehető. Augusztus volt, ennyi biztos, 22-e vagy 23-a lehetett, de nem tudhatjuk már, hogy melyik évben… Talán 1965-öt írhattak akkor, de ez is csak az én becslésem, amit a kopottas pecsétnyomatból sikerült kisilabizálnom, s aminek nagyobb jelentősége nincs is annál, mint ahogyan Csejtét és Dévényt összehoztam az imént egy frappánsnak szánt, s mégis megalapozatlan elméletben.
S mielőtt még a különbségeket kezdenének keresgélni – mint holmi gyermeklap rejtvényei között –, itt van még egy azonosság, amelyre már a képeslap eredeti feladója is felhívta a címzett, az akkor már nem is kisgyermek (inkább fiatalembernek kellene mondanunk…) Mihajlovits Péter figyelmét: „Kedves Péterkém, Csak ezt az egy színes képeslapot találtam Pozsonyban, de ez is gyatra. Ha találok szebbet, veszek.”
S valóban, a színes képeslapra pillantva azonnal nyilvánvaló, hogy színezése erősen retusált, s a folyót is nagyjából tengerszínre sikerült festeni rajta… No jó, de legyünk elnézőek, hiszen akkoriban – ha helyes a becslésem, a múlt század hatvanas éveiben – még erősen gyerekcipőben járt a színes technológia (és még sokáig nem is sikerült kinőnie ezt a lábbelit…), legfőképp a mai, digitális fotográfiához és képfeldolgozáshoz viszonyítva. Az pedig már a történetnek egy egészen másik oldalát villantja fel, hogy a lap feladója, akkor még Kókai Mária (1943–2009), későbbi anyósom, és a címzett későbbi hitvese csak ezt az egy színes kiadványt találta a városban.
A folyam túlpartján, a horizontba töpörödve láthatjuk a pozsonyi várat, Salamon királyunk egykori menedékét… Külön kis királyság volt a város és környéke azokban az években, amikor I. András és I. Béla uralkodóink fiai (unoka)testvérháborúba keveredtek egymással… Külön kis királyság volt ez, amelyet senki sem vett komolyan. Hacsak maga Salamon király nem. Akinek bölcsessége, amennyiben hihetünk a mindig részrehajló korabeli szóbeszédnek, és az annak alapján keletkezett feljegyzéseknek, távolról sem ért fel nevének bibliai előképével. Az utókor igazságtalan, a krónikások részlehajlóak, a kortársak pletykálnak… Pletykálkodnak! „Jár a nyelvük, mint a rokka…” Hát már senkinek sem hihetünk fenntartások nélkül?! Mert ne felejtsük el: Salamon gyermektelenül hagyta el ezt a földi árnyékvilágot, utóbb már I. Béla királyunk fiainak leszármazottai uralkodtak, hozva jót is, rosszat is az országra. Utóbbit elsősorban belső villongásaikkal, trónkövetelő testvérharcaikkal…
Pozsony azonban már a honfoglalás óta jelentős szerepet kapott Magyarország történetében, hiszen az itt lezajlott csatáig – amikor eleink szétkergették a Keleti Frank Királyság seregét – számítjuk ezt a folyamatot, s ezt tekintjük lezáró momentumának. A nemcsak a frankok számára tragikus – hiszen rengeteg honfoglaló magyar harcos is odaveszett, akármennyire diadalmasan végződött is az ütközet – események mindenképpen összefüggésben állnak Árpád vezér halálával, habár a különböző, a feljegyzésekből kikövetkezetett teóriák olykor ellent is mondanak egymásnak. S engedtessék meg nekem, hogy hozzátegyem mindehhez: immár a 21. században vajmi kevés esélyünk van arra, hogy minden kétséget kizáróan tisztázzuk ezeket a bizonytalanságokat…
Két meggyökeresedett nézet létezik, illetve ütközik egymással ebben a tárgykörben: az egyik szerint Árpád vezér is a pozsonyi csatában esett el 907 júliusában, a másik szerint pedig épp a honfoglalás kulcsfigurájának röviddel korábbi halála bátorította fel a frank birodalmat az akkor még kiskorú, Gyermek Lajos néven is jegyzett uralkodó nevében irányító Hatto mainzi érseket arra, hogy haddal keljen a Kárpát-medencébe épp betelepülő eleink ellen. A bizonytalanságokat történészeink többsége is elfogadja[1] (szakmai érvek alapján nem is tehetne mást…), s így például Tihanyi István sem igyekszik eloszlatni a kételyeket, amikor úgy fogalmaz kötetében: „Árpáddal kapcsolatban szinte semmilyen évszám nem biztos. Abban az időben ez nem ritkaság: nem Nyugat-Európában született, ahol – ha uralkodócsaládban jön a világra – nagy eséllyel feljegyzik a születése évét, majd cselekedeteit is figyelemmel kísérik a krónikások, és értelemszerűen megemlékeznek a haláláról is. Amit mi, magyarok találhatunk például Árpád halálának időpontjáról, az Anonymus csöppet sem hiteles és nem meggyőző »adata«: miután Árpád letelepítette magyarjait és a határokat véglegessé tette, »Urunk 907-ik esztendejében… elköltözött e világból«. Még azt is tudni véli, hol temették el, bár nem földrajzi pontossággal: »Tisztességesen temették el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába…« Hát igen, Attilától és a hun-magyar rokonságtól ő sem tudott elszabadulni. Ma egyébként úgy tudjuk, hogy eredetileg az ősmagyarok általában nem hagyományos módon, földbe temetkeztek, hanem inkább elégették a halottaikat. Persze ezek a szokások idővel változtak, sőt megesett, hogy egyeseket földbe temettek, míg más nemzetségek vagy törzsek inkább elégették harcosaikat. Ez volt az elhunytak sorsa a kalandozások során: külföldön elesett társaik testét a magyarok inkább elégették, mint eltemették, nehogy »holtan essenek az ellenség fogságába«.”
Minden tiszteletem mellett – és annak ellenére – is, hadd vitatkozzam egy kicsit Tihanyi Istvánnal, hiszen ha a hun-magyar rokonság elméletét nem is akarom feléleszteni, a teória mégsem akkora hülyeség, mint akadémikus, tudományos körökben azt manapság szeretik „érzékeltetni” a mellette kardoskodókkal. Vitám pedig hadd merüljön ki most csak egy másik idézet előkeresésében, a történész ugyancsak elismert kollégájától. László Gyula (1910–1998) jegyzi: „…a krónikák világosan írnak a székelyek hun ivadék voltáról és Attiláról, az Árpádok őséről. Nemcsak nálunk, hanem a nyugati világban is ezt tanították. Azóta, különösen nyelvtudományunk kibontakozásával a helyzet teljesen fonákjára fordult: ma mesének, tudománytalan kitalálásnak minősítik krónikáink őstörténeti részét. Sokan úgy vélik, hogy a hun leszármazás tudatát krónikásaink nyugati forrásokból vették át. Ott azonban a hunokat és Attilát sátán fajzatának, Isten büntetésének írják le, s megjelenésüket, tetteiket olyan rútnak, kegyetlennek tartják, hogy a francia anyák ma sem mumussal rémítik engedetlen gyermeküket, hanem azzal, hogy »jönnek a hunok«.
Éppen ezért nem hisszük azt, hogy krónikaíróink nyugati források nyomán hirdették a hun-magyar rokonságot, inkább úgy véljük, hogy nemzeti hagyományainkból merítettek. Nemcsak érzelmi különbség van azonban a nyugati és a magyar-hun hagyományban, hanem más alapjai is vannak annak, hogy ősi emlékezés nyomait véljük felismerni a hunokkal való rokonság hitében. […] A magyar krónikákban Attila és a hunok, mint dicső elődök, győzhetetlen harcosok jelennek meg. Ha nyugati krónikákból merítettek volna, hogyan magyarázható a káromlás helyett a dicsőítés? Hogyan vált volna szerzetesíróink kezén Isten ostorából büszke ős? Kellett, hogy legyen nemzeti hagyományunk, amelyben mint győzhetetlen hős élt Attila. Még gondolatnak is furcsa: a németeknek lehet nagyszabású nemzeti hagyományuk Attiláról (Nibelungenlied), csak nekünk ne lenne? […] Annyit tudunk, hogy a magyar nép a honfoglalás előtt mintegy 2000 ével már önálló, zárt tömbben élő nép volt, de aki sokallaná ezt a számot, maradjon annál, hogy a honfoglalás előtt néhány száz évvel már bizonyosan megvolt. Hogy pontosan hol élt, arra se keressünk feleletet most, mert bárhol élt az ukrajnai sztyepp felett, mindenképpen hun uralom alá került. Nyilván ez idő tájt valahol a Volga-könyök táján élt népünk, ott, ahol kései utódaira Julianus barát 1236-ban rátalált. Nos az itt élő magyar nép bizonyára beletartozott a hun birodalomba, méghozzá nem mint szétzilált, szervezetlen tömeg, hanem zárt népként. Hogy önként hódolt-e meg a hunoknak, vagy legyőzték, nem tudjuk, egy azonban sejthető: a hun fejedelmek saját családjuk valamelyik sarját állították népünk élére.
A sztyeppei birodalmak szokása szerint ugyanis a csatlakozott, legyőzött népek feletti hatalmat egy-egy fiú, vagy a család idősebb tagja vette át. Ha pedig ez így volt a hunoknál is – és az lenne a csoda, ha nem így lett volna –, akkor egyszeriben más színben tűnik fel hun hagyományunk.” Nos, ha elfogadjuk a későbbi korokban az Osztrák-Magyar Monarchia létezésének és igen hosszú idei fennállásának tényét (sőt, esetenként büszkék is vagyunk rá!...), a Magyarország feletti Habsburg uralmat, akkor… Akkor – ilyen megközelítésben – mi bajunk lehet a hunokkal? Miért akarjuk megtagadni őket? És van itt még egy igazán fontos szempont: én a magam írói eszközeivel csak egymás mellé állítom a kijelölt idézeteket, nem veszthetek rajta semmit, se zsebemből, se zsebembe, de László Gyula történészként szakmai hitelét veszélyeztette (vagyis inkább: veszélyeztethette volna…), ha megalapozatlan követeztetésekre és állításokra ragadtatja el magát. Nem mondom persze, hogy egyáltalán és soha senki nem bírálta volna, sőt! Nem mondom azt sem, hogy soha senki nem tagadta volna a kettős honfoglalás elmélete megalkotójának munkásságát, illetve nézeteit és következtetéseit (amelyeket olykor tudománytalanoknak is neveztek…), de hát tulajdonképpen épp ez is a tudományos kutató munka egyik lényege: a tényekkel és bizonyítékokkal, régészeti leleltekkel és korabeli feljegyzésekkel, kútfőkkel és dokumentumokkal megalapozott véleményeket és következtetéseket állítunk egymás mellé, elemezzük és igyekszünk értelmezni azokat. Majd pedig vitatkozunk is velük a rendelkezésünkre álló ismeretanyag alapján. Ezek a viták rámutathatnak az elméletek hibáira, hiányosságaira is – és ez megtörtént, nem is tagadom, például László Gyula esetében is –, de épp ennek köszönhető az is, hogy esetenként korrigálhatjuk azokat, esetenként pedig egy-egy megállapításukat „bizonyítottság hiányában” (mintha a bíróságon lennék, csak éppenséggel itt a történelem ítélőszéke előtt állunk…) akár el is vethetjük. Ellenben a hibaként, megalapozatlanként megjelölt tézisekre fókuszálhatunk, és újabb lendületet adva a kutatásnak, azok további vizsgálatával betömhetjük a keletkezett űröket, mindez pedig tovább vezethet bennünket a múlt homályos foltjainak feltárása, megvilágítása felé… Így tehát László Gyulának az őt ért bírálatok ellenére sem jött össze, hogy elveszítse tudományos hitelét. S vélhetően, ha akadémiai kánonunk egy az egyben elveti nézeteit, akkor aligha díjazzák még életében kimagasló tudományos életműve és iskolateremtő munkássága elismeréseként, alig két esztendővel halála után pedig nem neveznek el róla iskolát Budapesten, s nem beszélnénk róla, nem olvasnánk műveit a mai napig is. Feljegyeztek történelemtudományunk históriájában nálánál sokkal vitatottabb, sokkal megosztóbb személyiségeket is… Köztük olyanokat is, akiknek nevét és munkásságát ma már csak a szűk szakmai kör ismeri. Vagy talán még az sem…
No, de itt van Pozsony… Itt bolyongunk most apósommal a Duna partján, és a folyó összeköt bennünket az ő szülővárosával. Pozsony. Az első magyar várispánság székhelye, a mai Szlovákia fővárosa. A zsebünkben csörgő modern euró érméken (talán egy kávéautomatához még elég lesz…) is látható túlparti várat, és annak négy saroktornyát kémleljük. Mint a képeslapokon is. Talán épp itt lékelte meg, és süllyesztette el Búvár Kund a német hajókat 1051-ben. Pozsony. Vagyis Pressburg. Vagyis Bratislava. Izgalmas történet már a város nevének alakulása is. A salsburgi évkönyv Braslavespurch néven említi a csatavesztés (mert, ugye, ez is csak nézőpont kérdése…) helyszínét. 1919-ig azonban a német és a magyar névváltozattal hangzásában egybecsengő Prešporek – vagy bővített változatában, Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök nevének betoldásával: Wilsonovo mesto Prešporok – néven ismerték szlovák nyelven is Salamon királyunk egykori menedékét. Az Egyesült Államoknak ehhez persze tevőlegesen vajmi kevés köze volt, hacsak a nagypolitika játszadozásait és a színfalak mögött kötetett paktumait nem idézzük most ide… Az év január elsején bevonuló cseh katonák kezdték Pozsonyt egymás közt Wilson-városnak nevezni, de ez csak átmeneti volt, majd még ugyanabban az esztendőben, már a Csehszlovák Légió kegyetlenkedései után keresztelték át a települést Bratislavára. Ezt a névváltozatot – a salsburgi évkönyvben talált forma, illetve egy másik, ugyancsak korabeli feljegyzésből származó Brezalauspruch névalak nyomán – ugyanaz a sokoldalú tudós ember, Pavel Jozef Šafárik (1795–1861) szlovák történész, régész, szlavista alkotta meg 1837-ben, akinek a nevét ma az 1959-ben alapított kassai egyetem viseli, s akinek neve az egykorú magyar forrásokban Safarik, vagy Saffarik Pál József formában is gyakran előfordul.
Pozsony. Börtönnek érezhette ezeket a várfalakat egykoron Salamon királyunk… Ahogy a megvakított Vazul fiai, I. András és I. Béla királyaink, akik ugyan egységben a pogányok keresztényellenes felkelését – amelynek Szent Gellért püspök is áldozatul esett – előbb még leverték, és rendezték, ismét Krisztus útjára és a békére terelték az ország dolgait, végül mégis véres testvérháborúban pusztították egymás hadait… Nos, gyermekeik immár unokatestvérekként folytatták a hadakozást. S történt bizony még az apák korában, hogy az újabb pogányfelkeléssel Béla királyunknak már egyedül kellett szembenéznie... Szemléletes példaként idézhetjük most ide, hogy a kegyes Földanyát, Földapát, Holdanyát és Vízanyát, valamint az Ősapákat, Ősanyákat, Isteneket és Szellemeket szólítja meg (és igen, mindent így, nagybetűkkel írva…) énekében a táltosasszony Szörényi Levente és Bródy János ugyancsak iskolateremtő, István, a király című rockoperájában, amikor így fohászkodik hozzájuk: „Áldozatunk fogadjátok / Amit kérünk, megadjátok / Előttetek fejet hajtunk / Fogadjátok hódolatunk” Évtizedek óta közismert, népszerű sorok ezek…
Igen sokan mégis furcsállva fogadták, amikor a rockopera 1983-as ősbemutatójának huszonötödik évfordulójára készült változatban Szikora János rendező megosztotta Torda, a táltos szerepét, és így megjelent a műben a sámánasszony is. A rendező természetesen „jó nyomon járt”, hiszen a honfoglaló magyarok ősi hite szerint, illetve a ma már – a politikai korrektség jegyében – természetinek mondott népek körében teljesen elfogadott és megszokott volt, hogy nők is lehettek sámánok. Sőt, női táltosok még ma is szép számmal akadnak egyes nomád, vagy ha időközben le is telepedett, de ősi hitüket megőrzött népeknél. Szikora János jól döntött tehát, amikor a huszonöt éves jubileumi előadáshoz, mintegy szereplőválogatásként hozzárendelt televíziós showműsorban feltűnt Fejes Szandrának is juttatott egy kicsit (néhány morzsát vagy mazsolát, azaz néhány versszakot…) Torda szerepéből, amelyik vélhetően az ősbemutatós szereposztás okán, és az abban mellesleg kiválóan szereplő magyar blueskirály, Deák „Bill” Gyula miatt is egyértelműen férfi karakterként rögzült a köztudatban. Megkockáztatom, a furcsállás és a meglepetés is inkább ennek, a köztudatban kialakult, s talán 2008-ra már meg is kövesedett kép megbolygatásának, feldúlásának szólt…
De nem nagyon kell csodálkoznunk ezen, hiszen Szikora Jánosra rendezőként egyébként is jellemző, hogy nem bánik kesztyűs kézzel a rá bízott „anyaggal”, avagy szeret olykor meglepő, meghökkentő eszközökkel dolgozni, és hajlamos újra is értelmezni a gondjaira bízott színműveket, legfőképp pedig megcáfolni, vagy legalábbis megbolygatni az azok játszásához kapcsolódó közhelyeket. Ha rá bíznak egy-egy rendezést, eleve tudható, hogy nem a sztereotípiák, berögződések, közhelyek alapján fogja színre állítani a kiválasztott színművet. Gondoljunk csak az új Nemzeti Színház megnyitójára, felavatására készült, a Madách Imre remekéből, Az ember tragédiájából színre vitt produkcióra, amelyiknek egyes elemein néhányan bizony nagyon megbotránkoztak… Kemény bírálatok is érték akkor a rendezőt, s valljuk be, elsősorban azok részéről, akik Az ember tragédiája-játszás akkor már évszádos berögződéseit, közhelyeit szerették volna viszontlátni a Nemzeti színpadán. „Koppány, ha Istvánt legyőzöd / nem pusztulnak a hősök / hatalmas nagy lesz itt a nép / Rómától Görögbizáncig / Rajnától Levédiáig /félik majd utódaid nevét” Így jövendölte az ugyancsak A Társulat című – tehetségkutató versenynek álcázott – tévéműsorban feltűnt Tóth Attila, Torda megosztott szerepének „másik felében”. A pogány magyarok ősi hitének táltosairól ma már keveset tudunk, forrásaink, a velük kapcsolatban megbízhatónak tekinthető történelmi dokumentumok vagy csak felületesen érintették a témát, vagy egyáltalán nem tartották fontosnak, hogy megemlítsék őket. Így hát azt sem tudhatjuk, hogy hányan, milyen arányban voltak köztük nők. Csak annyi bizonyos: voltak. Többen is. Harcias, szép arcú fiatal nőként ábrázolta például Horváth György festőművész egyiküket, a szomorú végzetű Rasdit, akinek kivételesen a neve is fennmaradt. Ő annak a János nevű pogány férfinak – Vata fiának – volt a kedvenc táltosa, akinek (ekkor már édesapja nyomdokaiba lépve…) az 1061-es, az akkor még csak alig egy éve megkoronázott I. Béla király elleni pogánylázadásban volt nagyobb szerepe. Az uralkodó katonái Székesfehérvár – akkori nevén: Alba – mellett véresen leverték a felkelt pogányokat, vezéreik többségét megölték, a tömeget széjjelszalasztották… Ekkor esett fogságba Rasdi is, akinek életét a király katonái ekkor még megkímélték, nem bántották őt. Egyszerűen csak tömlöcbe vetették és attól kezdve nem adtak neki enni…
Érdekes módon Horváth György egy másik festményéről – amelyiknek lényegében már semmi köze sincs a táltosasszonyhoz –, a Remény című akriljáról is minduntalan Rasdi jut eszembe: abban az elkeserítő helyzetben, amelyikbe a fogságban került, tömlöcében, amelyben végül éhen halt, a reményt még mindig fel nem adva (s talán még mindig a kegyes Földanyához, Földapához, Holdanyához, Vízanyához, az Ősapákhoz, Ősanyákhoz, Istenekhez és Szellemekhez fohászkodva…), mintha ezt láthatta volna. Ha volt ugyan egyáltalán annak a tömlöcnek ablaka.
Akárhogy legyen is azonban, Salamon sem érezhette sokkal különbül magát „kiskirályságában” a mosoni és pozsonyi évek alatt, mint Rasdi abban a végzetes albai tömlöcben… Koltay Gábor például lecsúszott, részeges, a sárban fetrengő alkoholistaként ábrázolta őt a Sacra Corona című filmjében – Horkay Péter meggyőző alakítása –, akit a szolganép is megvet és kinevet. Vitéz Miklós történész pedig így ír ezekről az évekről: „…néhány éven át két magyar királyság létezett egymás mellett. Salamon ugyanis úgy tett, mintha neki is lenne egy királysága. Valamilyen értelemben persze volt is. Őt is megkoronázták magyar királynak, sőt őt előbb, mint Gézát, és azóta sem mondott le erről a tisztről, rangról – tehát majdhogynem jogosan értelmezhette úgy, hogy továbbra is ő a magyar király! Méghozzá az egyetlen, a jogos, a törvényes. […] Pozsony és Moson várából nézve talán valóban így látszott a dolog. Ámde Salamonnak azzal is számot kellett (volna) vetnie, hogy aligha fogják őt komolyan venni más uralkodók, más országok. Pedig ezért mindent igyekezett megtenni. Külföldön nem nagyon tudták, hogy Magyarországon pontosan mi a helyzet.
Mint ahogy nem tudták például azt sem, hogy Salamon már ingatag Gyermekkirálysága idején sem volt népszerű az országban, és mire felnőtt, azt a kevés megbecsülést is elvesztette, amit apja, András emléke biztosított neki. […] Salamon, amennyire a körülmények engedték, királyként viselkedett. Holott mindössze egy »nadrágszíj-parcellához« hasonlatos, keskeny csíkot mondhatott a magáénak, és azt is Géza jóvoltából – hiszen ha Géza egyszer komolyan kenyértörésre akarja vinni a kettőjük dolgát, hát összegyűjt csak egy kicsit is jelentékenyebb erejű sereget, és megszállja, elsöpri a nyugati határvidéken a »salamoni királyságot«. Igazából tehát Géza jóindulatától függött Salamon sajátos »uralkodása«, és ezzel valószínűleg a fiatal király is tisztában volt. […] Kívülről tehát úgy látszott, mintha Magyarországnak két királya lenne – egyszerre. Salamon szerint így is volt. Ő is veretett például pénzt – meglehetősen silány minőségben –, amit csak az ő »királyságában« fogadtak el. (A silány minőség az érmék kinézetére vonatkozik. Akkoriban kezdték a pénzeken sematikusan ábrázolni az uralkodót: a király alakja teljesen vázlatos lett, arcvonásai felismerhetetlenek. Erre a legjobb példa éppen Salamon ezüst dénárja, amelynek hátlapja csak felületesen kidolgozott. De valódi ezüstből készült, és ez volt a lényeg.)” Vitéz Miklós tipikusan az a történész (ha lehet ezt egyáltalán tipizálni…), akinek műveit olvasva mindig általános iskolai történelemtanárom jut eszembe. Megboldogult Földi József tanár úr – vagyis tanárnéptárs, ahogyan akkoriban még mondanunk és szólítanunk kellett őt – féloldalasan nekitámaszkodott a tanári asztal sarkának a zentai November 11. Általános Iskola ötödik osztályának tantermében, mintha lazán csak felülne rá, de mégsem tette, és mesélni kezdett izgalmas történetekről, az ősközösségről és a barlangrajzokról, régi görögökről, rómaiakról, nomádokról és honfoglalókról, s ahogy múlt az idő, ahogy cseperedtünk, egyre modernebb dolgokról, egyre véresebb és elvetemültebb háborúkról, királyokról és uralkodókról, ármányról és cselszövésről, forradalmakról, hatalmas birodalmakról és a maguk korában öröknek vélt nagy civilizációk bukásáról. Úgy adta elő ezeket a történeteket ott, a behemót tanári asztal sarkának támaszkodva, olyan közvetlenül és olyan egyszerűen, és akkora átéléssel, mintha mesét mondana. Velem lényegében ő szerettette meg a történelmet, Isten nyugosztalja! Játszva, szórakozva vettük át a tananyagot, nem is mintha feladatunk, inkább jutalmunk lenne, nagyszerű élményként. Hasonlóképp mesél Vitéz Miklós is köteteiben, egyszerűen és szórakoztatóan, mintegy közvetlenül megszólítva olvasóját. Sajnos, szakmai körökben nagyon kevesen vannak, akik a tudományos alaposságot egészségesen, megalkuvások nélkül így össze tudják egyezetni az olvasmányossággal, nagy erénynek kell hát tekintenünk, ha valaki – üdvös kivételként –, akárcsak Vitéz is, nemcsak hajlandó, de képes és alkalmas is erre.
A válogatásunkban szereplő harmadik képeslapunk pedig ugyancsak szépen jellemzi azt a kort is, amelyikben aprócska gyermekekként, többek között Földi tanár úr izgalmas meséi mellett, nyiladozó értelmű nebulókként tanárnéptársnak kellett szólítanunk oktatóinkat itt, ebben az akkorra más kis államocskákra tagolt Kárpát-medencében, s azt a kort, amelyben a képeslap címzésében a feladónak, későbbi anyósomnak is elvtársnak kellett szólítania akkori vőlegényét. A nyomtatvány hátlapjának tanulsága szerint ugyanis a pozsonyi Sztálin teret (Stalinovo námestie) láthatjuk itt. A ma már az 1938-as náciellenes szlovák nemzeti felkelésről elnevezett tér (Námestie Slovenského národného povstania) 1945 és 1962 között viselte ezt a nevet, így hát nemcsak a felvételen látható járművek és neonreklámok alapján következtethetünk arra, mikor készülhetett a később képeslapra is nyomtatott fénykép. Mert természetesen évszámot ezen is hiába keresnénk…
Hagyjuk itt most ezt a kort – s örvendezzünk annak is, hogy mára már letűnt –, úsztassunk le innen egy papírcsónakot a Dunán apósom szülővárosa, Újvidék felé, és búcsúzzunk el Pozsonytól, hiszen hamarosan a világörökség egyik viszonylag nagy kiterjedésű, mintegy négyhektáros szegleténél, vagyis Szepesi váránál lesz dolgunk… És nem is kevés!
[1] Érdekes teóriával csatlakozik például a témához Erdélyi István történész és kutató a Nagy Magyarország című folyóirat legújabb számában: „Magyar nyelvünkből kiindulva azt kell leszögeznünk, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik. Amennyiben ragaszkodunk viszont a finnugor meghatározáshoz, akkor annyira parttalanná válik ez a meghatározás, mint az indoeurópai, avagy az indogermán terminus, ami önmagában igaz ugyan, de konkrétebb, leszűkítettebb vizsgálatokra így nem alkalmas. Kedves olvasóim, ne értsenek félre: nem akarom azt igazolni, hogy őseink valamiféle ősi török nyelvű nép lett volna. A nyelvünkben hitelesen fellelhető bolgár-török szavak hatalmas mennyisége sem jelentéktelen, de tegyük hozzá azt is, hogy a szavak átvétele – csakúgy, mint manapság az anglicizmusoké és kissé korábban már a germanizmusoké – nem csupán »önmagukban« történt, hanem együtt járt jelentős számú ősi török nyelvtani fordulat, szerkezet átvételével. A magyar honfoglalás korából ismeretes névanyag is egész sor problémát vet fel. A magyar (változata: megyer) népnév honosítása és magyarázatai a mance és egyéb hasonló alakokon át egészen a manysi (vogul) népnévvel történő rokonításáig bennem némi kételyeket ébreszt. Mivel magam nem vagyok nyelvész, elnézést kérek és az alábbiakban csak utalni kívánok néhány amúgy is ismert adatra, tényre. Kelet-Magyarországon létezik a Magy községnév és ugyanakkor, nem is nagyon távol tőle pedig az Ar, a Kis- és Nagyar községek nevében. Vannak olyan fonémák, hangok az egyes nyelvekben, amelyeket egy másik nyelvcsaládba tartozó népek képtelenek kiejteni és leírni. Ilyen maga a gy fonéma is, és így népnevünket az arab-perzsa írók madzsgarnak, vagy inkább mazsarnak írják le, de a szlávok például madjarnak, a románok pedig maghiarnak ejtik. Ami pedig Árpád vezér nevét illeti, abban is benne van az Ar. Ugyanekkor a Pilisben ismerjük a Pádvár névalakot. A pád alakban esetleg valamilyen iráni eredetű névalakot (rangot) kereshetünk? Tehát a neve valamilyen méltóságnevet is rejthet magában?” (Erdélyi István: a magyar honfoglalás és ami előtte történhetett – Egy kutató gondolatai és feltételezései, Nagy Magyarország, 2011. június)
