„a csend üveghegyeit neked adom
eléd gurítom a sírás színes üveggolyóit
neked adom a bennem bolyongó üvegfigurákat
neked adom a halál maszkját
neked adom a macskaköveket, akikből kirakodhatod
az utat hozzám
neked adom a furcsa freskókat
mert zokogva festettem őket egy láthatatlan falra
neked adom a testem meditáló melegét”
(Károly Sándor: Zsoltár)
Szinte hihetetlen: épp Károly Sándor verseit olvasgattam a napokban újra, egyszerűen csak azért, mert kötete cseppet sem véletlenszerűen belekeveredett a táskámba (kollégám érdeklődött felőle, neki vittem hát magammal megmutatni…), és ebben a hangulatban ért Makovecz Imre, a nagy építő halálhíre. Ilyen zsoltárosan, zsoltárokba kapaszkodóan, ilyen tündéreket megidézően, ilyen betlehemesen, szépségszopogatóan, mintegy a csend szegélyén üldögélve, ilyen varázsdalosan és varázskürtösen, ilyen áldozatian, ilyen térmértékesen, s torzósan is talán, de mindenképp imitációsan, az értelmünket meghaladó békébe kapaszkodva görcsösen; ilyen Orpheusian, s mégis altatósan, ilyen haláltáncosan, ilyen krónikásan és perszonálisan, ilyen kapukon dörömbölősen, ilyen tudományosan és búcsúszavasan, ilyen fohászosan és feloldozásosan, ilyen Möbius-szalagosan, s ilyen bérházudvarosan is talán, lélek-mélyről felbukkanva, s ilyen foszlányosan, lepkehalálosan, utcazajosan, szürkén, gyötrődésesen; ilyen játszi könnyedséggel, s mégis tükörszerűen, szóval mindazzal együtt, amit Károly Sándor költői világa lerakott bennem. Mintha Makovecz Imre két verssor között távozott volna el.
Hiszen Makovecz Imre lelkének, lényének lenyomatát itt hagyta maga után a városaink, a településeink, kegyhelyeink képén.
Hiszen ma már szinte alig vannak olyanok – jelentős kisebbségben –, akik egy-egy jellegzetesen Makovecz-épületet ismernének fel, s ne csodálkoznának rá benne, akárha organikusan is, a művész kézjegyére.
A szerves építészetre…
Itt hagyta lenyomatát az utcákon, amelyeken nap mint nap járunk, itt hagyta lenyomatát a templomokon is, amelyek falai közt menedéket keres az üldözött és a kiszolgáltatott, vigasztalást a megkeseredett.
És igen, itt hagyta lenyomatát Károly Sándor verseinek gyűjteményes kötetén is, amelyiknek előszavában nemrég még így fogalmazott: „Jobb lenne előre látni a jövőbe, mint emlékezni. Ha tudtam volna, hogy Károly Sándor a Rajnába veszíti életét, akkor most nem a keserű emlékezet uralkodna rajtam, hanem egy találkozót beszélhetnék meg vele.
A határtalan emóciónak, az érzékeny léleknek nagy ára van. Az ára a szellemi immunrendszer elcsökevényesedése. Károly Sándor ennek fizette meg az árát.
A hetvenes évek eleje, az apátia évei, az ő serdülő korának éveit jelentették. Az általános csönd és a titokban találkozó kis csoportok megváltó ambícióinak légköre, a társadalmi skizofrénia, a társadalmi méretű börtön alapszerkezete, ez volt az ő ifjúságának közege.
Azt a kort az elítélt, és a 70-es években szabadult 56-osok értik igazán, akik túlélték, és nem haltak bele a remény végleges elvesztésébe.
Károly Sándor nem szabadult sehonnan, így reményei se igazán lehettek.
Amikor kellett volna, valaki nem szerette. A szeretetlen évek pedig eloldják az önpusztító haragot.
Ahogy az elején írtam: jobb lenne találkozni vele, mint emlékezni rá.
Károly Sándor írásaiból, egy élő ember szól hozzánk. Próbáljuk meg ezeken keresztül, utólag szeretni őt” – írta Makovecz Imre, aki minden jel szerint nemcsak utólag, de életében is szerette Károly Sándort.
Olvasgatom most is ezeket a verseket, s mindegyik már önmagában is egy-egy vaskos fogódzót ad ahhoz, hogy az emlékezés kusza és minden bizonnyal kibogozhatatlan szálait meg sem próbálva felfejteni, arra a Makovecz Imrére gondoljak, aki ma már átveheti a csend üveghegyeit Károly Sándortól, és ma már együtt gurítják elénk a sírás, a könnyek és a gyász, a fájdalom, az elkeseredés és a szeretetlenség színes üveggolyóit. Most már csak a mi dolgunk, hogy szeretet nyilvánítsunk-e azzal, hogy felvesszük ezeket az üveggolyóbisokat az út porából, vagy továbblépjünk, mint akik nem értik, és talán soha nem is akarják majd megérteni a bennük rejlő üzenetet.
S vaskos fogódzót ad egy-egy vers ahhoz is, hogy meggyőződéssel higgyem, Makovecz Imre túlvilági létének, átlényegülésének első pillanataiban máris Károly Sándort tárcsázta a mennyei telefonhálózaton, vagy éppen csak magához intette a rég nem látott közelben tartózkodót, és máris találkozót beszélt meg vele. Neki már nem kell emlékezni megholt barátjára, ő már együtt lehet vele, úgy találkozhatnak, mintha útjaik soha nem váltak volna szét, és nem fúltak volna a Rajna habjaiba közös álmaik.
S bízom azonban abban is, hogy Károly Sándorban volt annyi kurázsi, hogy az elsők között várta be Makovecz Imrét a Mennyek Birodalmának határátkelőjén, a főbejáraton, a diadalívnél, amelyet méltán emeltek ott is a tiszteletére. Az organikus, a szerves építészet jegyében…
S ahogy Károly Sándor verseiből is egy élő ember szól hozzánk, a Makovecz Imre által tervezett falak között járva is egy élő ember suttogását halljuk a huzat hangjában, amely olykor átjárja falait, erőteljes hangját az ajtó csapódásában, vagy bölcs szavát a bejárat csendes becsukásának tompa, diszkért neszében, pergő, érvelő szavait a cipőnk kopogásában, s talán tanácstalanságát, döbbenetét is megsejthetjük egy-egy falba vert szög koppanásában; sóhaját a besurranó szellő bizonytalan füttyében; ilyen zsoltárosan, ilyen tündéreket megidézően, ilyen betlehemesen, szépségszopogatóan, a csend szegélyén üldögélve, ilyen varázsdalosan és varázskürtösen, ilyen áldozatian, ilyen térmértékesen, s torzósan is talán. S még mindig az értelmünket meghaladó békébe kapaszkodva görcsösen. Ilyen Orpheusian is akár, s mégis haláltáncosan, ilyen Möbius-szalagosan, ilyen kapukon dörömbölősen és búcsúszavasan, ilyen fohászosan és feloldozásosan.
Próbáljuk meg mostantól ezeken keresztül szeretni őt, talán úgy is, ahogyan életében nem voltunk erre képesek. S adjuk neki a bennünk bolyongó üvegfigurákat, adjuk neki a halál maszkját, adjuk neki a macskaköveket (amelyekből kirakodhatja a hozzánk vezető, a lelkünket megérintő utakat…), s igen, adjuk neki azokat a furcsa freskókat is, amelyeket zokogva festünk nap mint nap láthatatlan falakra, adjuk neki a testünk meditáló melegét, mert a lélek-mélyről felbukkanva, neki – a társadalmi skizofréniát hátrahagyva immár – minden eddiginél nagyobb szüksége van minderre…
Még ha jobb és felemelőbb is lenne nem emlékezni rá, hanem találkozót beszélni meg vele…
Budapesten, 2011. szeptember 27-én
