Özv. Boldizsár Piros néni boldogan kocog a kulcsokkal. Örül, hogy a művelődési házon, az iskolán és a kocsmán kívül az is érdekel bennünket, ami őrá van bízva, a kápolna.
Talán ez a világ legkisebb kápolnája. Kívülről nem is látszik annak; aki nem nézi meg alaposan, autógarázsnak vélné. Nem is nagyobb annál, Mercedes nem, csak egy kis Fiat férne el benne.
A valóban fészerszerű, lakatra járó ajtaja felett ez az évszám olvasható: MCMXXXXI.
Mellette a kőkereszt jóval öregebb. Betű szerint azt vésték bele: „Ezt a szent keresztet állítja az istendicsőségére Bozsóki Sándor és neje Pecze Rozália 1881.”
Ezen a tájon jóformán már csak a nagy országutak mentén, útkereszteződéseken fölállított öreg kőkeresztek, vaskeresztek és fakeresztek maradtak meg a régi világból. De már nem sokáig. A tanyákat lebontják, a régi ország- és dűlőutakat fölszántják, s azután már aligha fogják kerülgetni ezeket a kereszteket.
De most nézzük meg ezt a kápolnácskát, ha már az őrzője és gondnoka oly szívesen mutatná. Belülről szép és megható. Megható azért, mert itt minden más, mint az igazi templomban. Az oltárképet például egy egyszerű berámázott szentkép helyettesíti, a szobrok öreg almáriumok egykori díszei, kis gipsz Szentantalkák, a szenteltvíztartót pedig csöppnyi házi szenteltvíztartó helyettesíti, csak az ujjam hegye fér bele. Piros néni elmagyarázza, melyik tárgyat ki adományozta. Szegény hívők összeadták, amijük volt.
– Mikor tartanak itt istentiszteletet?
– A nyári hónapokban, minden hónapban egyszer.
– Elférnek itt a hívők?
– Csak a tisztelendő úr van bent, aki misézik; a többiek kint állnak a kápolna előtt. A férfiak persze levett kalappal. Igen, nagyon szép szokott lenni, nemrég erre járt a püspök úr, hallotta, hogy van ez a kis kápolnánk, kíváncsi volt rá. Megnézte. Éppen csak megnézte, mert már estefelé volt és sietett tovább. Ő is megdicsérte, hogy milyen szép. Igen. Hát én gondozom. Igyekezek mindent megtenni, hogy rendben legyen.
– Mert tudják – folytatta, mintha valami bizalmas titokba avatna be bennünket –, még annak idején, a régi világban azt mondta nekem egyszer a kocsmáros: Te hívő asszony vagy, nem tudnád valahogy kicsinálni, hogy vasárnaponként itt helyben legyen a szentmise? Mert ha itt is lenne valami templomféle, búcsút is tarthatnánk. Ezt mondta. És hát én meg is próbálkoztam vele.
– Miért éppen a kocsmárosnak jutott ilyesmi eszébe?
– Miért? – halkítja le még jobban a hangját. – Azért, hogy vasárnaponként meg búcsúban is gyülekezzenek a népek, a tanyáról ide járjanak, ne pedig Becsére meg Pecellóra. Hogy ide hozzák a pénzt. Az ő kocsmájába. Meg is mondta nekem nyíltan: Ha itt misét tartanának, a kocsmában is nagyobb lenne a forgalom. Hát úgy is lett. Az első szentmisét az én kertemben tartottuk, a szabadban. Kitettünk oda egy asztalt, leterítettük szép fehér abrosszal, és úgy volt. Aztán gyűjtögettünk erre a kápolnára.
Elhallgat, töpreng, megmondja-e vagy ne. Aztán seppegve mégis:
– Én cselédasszony voltam, szegények közt a legszegényebb, de kétszer öt pengőt adtam.
Nézem agyondolgozott kezét, szeretetre méltó kis arcát.
Hetvennégy éves boldog öregasszony. Miért boldog?
– Én voltam a legelső, aki ide jött díszíteni a kápolnát – folytatja –, és talán én leszek a legutolsó is, aki innen elmegy. Ingyen csinálom. Pedig a kápolnagondozásért adnának egy kis pénzt, ha kérnék. De én csak arra kérem a Jóistent, hogy erőt, egészséget adjon. Eddig nekem még csak egy fogamat vettek ki könyvre. Vagyis a betegkönyvre.
– Miből él?
– Mi kell már egy öregasszonynak! Elég egy kis kert.
Int, hogy hajoljak közelebb hozzá. Így mondja:
– Volt már ajánlkozó. Azt mondta: a csengettyűpénzért szívesen díszítené a kápolnát. Én ezt eddig is megcsináltam Isten nevében, ezután is megcsinálom. És látja, van még, aki így is irigyli tőlem.
Csengettyűpénz… Mennyi csengettyűpénz gyűlhet össze 20–30 embertől, ha csak a nyári hónapokban tartanak itt szentmisét, akkor is havonta csak egyszer! Tíz-húsz paránként vajon mennyi? Valakinek, lám, mégis szüksége lenne rá. Hiába bármi kevés pénz csorog össze a csengettyű zacskójában, el kell vele számolni, s viszik innen rendeltetési helyére.
Piros néni pedig továbbra is Isten nevében és önmaga teljes megelégedésére őrzi és gondozza ezt a kis tanyai kápolnát. Azt hiszem, épp ez teszi őt boldoggá. Az ugyanis, hogy ebből a nagy-nagy világból valamit rábíztak, kizárólag reá.
