„A vadászatban nincs két egyforma élmény, ezért csodás. Mindig valami új, más kaland vár a vadászra. Ennek átélése és a vad elejtésének reménye űzi a vadászt” – olvashatjuk a Kisrét Manufaktúra Kft. szilvapálinkájának címkéjén. Ezernyi apró részlet palackba zárva… A vállalkozás termékeinek összefoglaló neve, az Árpád Pálinka, a cégvezető Nagy Árpád keresztnevéből ered. Mint mondja, a famíliában – habár még nem végzett ilyen irányú elmélyült kutatásokat – ameddig a szájhagyomány vissza tudja vezetni a családfát, a fiúgyermekeket már legalább öt nemzedék óta Árpádnak keresztelik.
Budapest karácsonyi díszbe öltözött: a látvány így is szép, de hóban lenne az igazi… (Fotó: Szabó Palócz Attila)
Pálinkáik egyik érdekessége, hogy azok címkéjén mindig egy-egy vad, egy-egy állat látható, s ezzel is a nagypapa, ugyancsak Nagy Árpád emléke előtt tisztelegnek, aki szenvedélyes vadász is volt. Mindegyik pálinkának a címkéjére annak az állatnak a képét nyomtatják, amelynek húsához az adott ital fogyasztását ajánlják. Így a fent említett szilvapálinkás üvegen egy szarvas látható, de például a vadkörtepálinka címkéjére egy vaddisznó került.
Az ízek valóságos buja orgiája várja a látogatókat a budapesti Karácsonyi Vásáron, szinte az összes fontosabb, központibb fekvésű közterületen, utcákon és tereken, a Vörösmarty tértől a Deák utcán a Szent István-bazilika előtti – no, vajon mi más is lehetne a neve? – Szent István téren át, egészen (ha netán ellenkező irányban indulnánk tovább…) a Váci utcáig. Ja igen, és az Erzsébet térig is… Ahová csak véletlenül toppantunk be, úgymond „átutazóban”, amikor egyik helyszínről a másikra igyekeztünk, de aztán szépen ott is ragadtunk sajtozgatni… Még a bazilika előtti téren történt, hogy ezúttal épp a vackor-, vagyis a vadkörtepálinkát választottam kóstolónak, de ugyancsak izgalmasnak ígérkezett a békéscsabai Kisrét Manufaktúra Kft. sompálinkája is, hiszen Magyarországon összesen alig három pálinkafőzde készít ilyen italt. S igen, úgy bizony, ezek egyike épp az Árpád Pálinka… Nem dicsekvésből mondom, de ilyet kóstoltam már korábban a gyulai Kisüsti Pálinkafesztiválon, ezért most valami mást kerestem, olyan különlegességet, amivel még nem volt dolgom. És ezt bizony ezúttal a vadkörtepálinkában ismertem fel…
S ha már a különlegességeknél tartunk, bizony itt már olyan verseny folyik a cégek között, hogy gyakorlatilag naponta, vagy még annál is sűrűbben, percenként találnak ki őrültségeket, őrültebbnél őrültebb ízeket, ízkombinációkat az emberek… S én ebbe a kategóriába sorolom a köszmétepálinkát is, vagyis – talán közérthetőbb lesz így – az egresből készült párlatot. Piszkepálinka, no! Az Oszkó községben működő Vasi Hegyhát pálinkafőzde, vagyis (komolyságunk megőrizve…) a Norma Kft. készít ilyen kellemes zamatú italt, s bizony ez is ritkaság az országban. De őket, vagyis a standjukat most nem láttam a Karácsonyi Vásáron.
S ha már az imént a vaddisznó húsához ajánlott párlatról szóltunk, lépjünk tovább a szomszédos standhoz, ahol olasz vaddisznókolbászt árulnak. Van natúr és mindenféle ízesítésű, ameddig még az ízorgiát fokozni lehet… Motoszkál is a fejemben, hogy a tizennyolc éven aluliakat talán ki is kellene tiltani innen. Ebből a bujaságból. Ebből a perverzióból.
Játék a színekkel és a formákkal, avagy: a kézművesek fantáziája nem ismer határokat
Az olasz szál
Olasz kajára olasz italt, ez így korrekt. Tél van, december, hűvös, hidegen fújnak a szelek… Bár igazából túl sok rosszat most mégsem jelentenek. Az emberek fittyet hánynak az évszak jellegzetességeire, jellemzőire. Mintha nyár lenne. Mintha mindegy is lenne… Az eső előbb csak szitál, aztán rendesen belekezd, egyes vélemények szerint erre már rámondhatjuk azt is, hogy zuhog, de senki sem zavartatja magát, a Karácsonyi Vásár látogatói nyugodtan, zavartalanul ülnek a kiülős korcsmateraszokon, állnak a kajáldák előtti asztaloknál, és kóstolgatják a meglepőbbnél meglepőbb, bujábbnál bujább, perverzebbnél perverzebb ízeket…
Szóval tél van, hidegen fújnak a szelek is már, a zuhogó eső sem a legkellemesebb élmény, a forralt bor teljesen megszokott ital ilyenkor, s a forró almalé sem ritkaság, no de a forralt tojáslikőr már valóban meglepő. Olasz különlegesség… S az átfázott kezünket is melengetjük a műanyag pohárral, miközben az italt szagolgatjuk, illetve lötykölgetjük benne körbe, s körbe, s körbe, s körbe, s körbe… Kellemes, telt ízével a vaníliára emlékeztet. Otthon, családi körülmények között azonban ne próbálja ki senki, mert különleges, spéci tojáslikőrből lehet csak megfelelően elkészíteni, ők is Olaszországból hozatják – tudjuk meg szinte pillanatok alatt, miközben a pohár belső falát nyalogatjuk már az elfogyasztott ital hűlt helyén.
De – immár csak azért, hogy az őrületet a végsőkig fokozzák – itt, kérem tisztelettel, még a cidert is forralják… Szóval, semmin sem kell, és nem is szabad meglepődni!
Idén Belgium a budapesti Karácsonyi Vásár díszvendége: a rózsaszín kiselefántok a Delirium Tremens nevű belga sör címerállatai, jelképei/kabalái
Kávészünet
És azok a borok… Szinte mindenből, ami szem s száj ingere! Hogy még nézni is tereh… Nem is tudom mindet megjegyezni, van fekete ribizliből, eperből, málnából és számtalan más tudomisénmégmiből… Épp a birsalmabort kóstolom! Nyalogatom… Ezek már echte magyar különlegességek, s javarészt helyi (vidéki…) kis kézműves borászatok, manufaktúrák készítik, beszálltak az őrültségi versenybe – és egyértelműen nyerésre állnak. De átáztunk már rendesen…
A cukrászok olaszos hangzású fantázianeveit a kirakott kis cetlikről pedig már meg sem próbálom megjegyezni. Gesztenyés-rumos édességet kóstolgatok, amelyik külalakját tekintve leginkább úgy néz ki, mint egy hamburger vagy vajas kenyér… Honnan most hirtelen ez a mánia, hogy úgy formázzák meg a süteményeket, mintha kolbászos szendvicsek lennének? Érti ezt valaki?! De menő, viszik, mint a cukrot, vagy mint a puliszkát válság idején, sorba kell állnunk érte, ott kígyózunk az esőben…
Az előttem haladó, toporgó, ténfergő férfinak a hátán, a vastag tollkabátján patakként, vagy inkább Duna-deltaként folyik előbb össze, majd szerteszéjjel a víz. Erekben… Erezetekben! S elképzelem, hogy hátulnézetből én sem nézhetek ki sokkal jobban… Nagy szerencse, hogy a Szent István tér szélén van a Starbucks kávézó, beülünk hát szárítkozni. Kabát a szék támlájára akasztva, sapka az asztalon kiterítve, a finn konyha remekei és a klasszikus német költők a könyvespolcon… Ja igen, és a leningrádi útikönyv! A vécéajtó ugyan annyira modern, szenzoros, önműködő, programozott, chipes (s talán virtuális is…), hogy kinyitni sem tudom, így hát félóra múlva majd dolgavégezetlenül távozom innen… No de az őrültségek diszkrét tárházát még itt is fokozzák. Rátesznek néhány lapáttal… Az egyebekben überelhetetlenre!
Normális, standardizált, egyszerű, hétköznapi török kávét nem főznének itt… Ugyan! Honnét?! Hunnenst?!
Áfonyás fehérkávét iszogatok, s ráadásul fair trade itt minden… (Az egyre népszerűbb nemzetközi mozgalom, amelyet szívből támogatok…) Ízvilága valami azonosíthatatlan, s mégis egyértelműen kávéíze van a „kotyvaléknak”. A habja fokozatosan esik össze, s mire a forró italt elfogyasztom, végül az is beleolvad, a kettő együtt fogy el. Ahogy lassan olvad fel a forró italban, ízét, ízvilágát is lassan, tételesen, fokozatosan bontja ki. Az áfonya íze egyértelműen felismerhető benne, minden kétséget kizáróan azonosítható, de nagyon diszkrét, megbújik a háttérben – sokszor csak mellékízként, utóízként vesszük észre (ebben kérdés az is, hogy épp mennyi italt és mennyi habot vettünk a szánkba…) –, mintha szégyenkezne épp, hogy idetolakodott, de ha már itt van, hát nem ijed meg… Tőlünk! Vagy inkább a mixertől, aki elkészítette…
Alkalmasint…
Olcsó halászlének híg a leve, avagy: a halgombócba tényleg minden belefér?
Halra, magyar!
Kilépve még fokhagymás mézet kóstolunk… Rettenetesen finom, mégsem veszünk belőle. Túl bizarr az íze, én lennék az egyetlen a családban, aki megeszi, ahhoz képest viszont túl nagy adagokban csomagolják. Ezért inkább a mézes fekete ribizlit és a gesztenyemézet választjuk a Zempléni Molnár Méhészet portékájából. Ezek ugyan kevésbé bizarrak, de finomságukban nem kevésbé rettenetesek… A torokbalzsam mézzel azonban megkínlódunk, lányom kedvencét, a győr-ménfőcsanaki Erdélyi Tibor, vagyis a Csanaki Méhészet termékét csak a sokadik standnál találjuk meg. De megvan, és ez a lényeg!
A Vörösmarty térre indulunk, a piros lámpáknál meg-megállva, s közben a már eddig végigkóstolt ízekről csevegve észre sem vesszük, hogy a lámpa zöldre váltott. Szebb zöldjük nincsen?! Akkor bizony én át sem megyek!
Az Erzsébet téren meg aztán teljesen váratlanul sajtosokba botlunk. Viháncolva, jópofán kínálgatják portékájukat… A legmegnyerőbb a természetükben, hogy szívesen adják, direkt az elhaladók orra alá tolják a különlegességeket. Máshol azért láttunk már olyat, hogy ha ki is volt írva, ha meg is hirdették, mégis kelletlenül kóstoltattak, fintorogva adták ki a kóstolót… Az pedig igazán kedélyromboló tud lenni! Itt meg aztán nyoma sincs ennek… Ezek a fickók is mindenből sajtot csinálnak, ami a kezük ügyébe kerül. Csak a távirányítómat vagy az egeremet meg ne kaparintsák! Van aztán itt is szinte minden, végigesszük a menüt: diós, zöld és piros pestós, csilis, kerti édesfűszeres… A parenyicát helyben teflonon pirítják, egy-egy szelet kenyérrel adják. A puhasajtjaik közül pedig nálam épp a zöldfűszeres kecskesajt volt a nyerő… Ész megáll, és egy helyben toporog! Ezek azonban olyan sajtkülönlegességek, amelyeket nem valamihez kell fogyasztani, hanem önmagukban. Legfeljebb egy-egy falatka kenyérrel, mert úgy érvényesül igazán az ízük. Mintha főételnek ennénk. A kísérőként fogyasztható sajtok sem rosszak, azokat sem vetem meg, de ezek önzőbbek annál, önmagukért vannak…
Halra, magyar! – utasít aztán a Vörösmarty téren (megérkeztünk végre!) a szalvéta felirata a halászlés pultnál. Hááát… Gombócos halászlé. Furcsa, igen furcsa… Ráfutottunk az első ételre, ami nem ízlik ezen az estén. Pépes halhús van összetörve (talán darálva?), gombócokba gyúrva és belefőzve a halászlébe. De mintha két külön íze lenne az egésznek. Van egyszer a gombóc, ami csapnivaló, mintha villával törték volna össze a szardíniakonzervet, és szójával vagy kenyérmorzsával összegyúrva gömbölyítették volna ki a gombócokat. Valami íztelen, jellegtelen, azonosíthatatlan izé ez az egész… Van másodszor viszont a leve, ami tulajdonképpen finom… Csak hát a két íz nem áll össze eggyé, s utóbbi is képtelen feljavítani az előbbit, a végeredmény pedig nem képez egységes egészet. Hát igen, s talán az sem lehet véletlen, hogy a gombócos halászlé ötszáz forinttal olcsóbb is, mint az igazi harcsa… Minden hulladékot összekaparnak ott a gombócokba, talán még udvart is felsöprik. Mitől lenne hát jó íze? A galambszartól?
Mindenért kárpótol azonban a következő élmény!
Mert mi másba is botolhatnánk bele? No, mibe?! Hát, kérem tisztelettel, a belga söröző is kitelepült a Karácsonyi Vásárra, a Vörösmarty térre! Delirium Tremens a sör neve… De minden évben, így az ünnepek előtt megjelenik a sötét, ale típusú alkalmi változat… Delirium Noël… Vagyis: Delirium Christmas…
Hát, erről a sörről nincs mit mondani…
Illetve nem lehet néhány szóban beszélni róla. Erről a sörről hexameterekbe szedett ódákat kell zengeni, sördalokat, teli torokból, bele a belga éjszakába… Éljenek a rózsaszín kiselefántok!
A műanyag poharat a metróig még magammal cipelem, de ott sem dobom el. Ez mostantól emléktárggyá nemesedik. Levinni a kocsikba, a mozgólépcsőn ugyan nem szabad, de addigra üresen már a szatyromba rejtem… Vacsoraidőre pont otthon leszünk. Miután így degeszre tömtük magunkat, biztosan jólesik majd még néhány falat a tévé előtt…
