Talán most sem sikerül rövid mondatokba foglalni gondolataim. Általában nem sikerül, még ha törekszem is rá. Imádom azokat a szerzőket olvasni, akik tudnak így írni. Gondoljanak csak Örkényre, az egyperceseire. Szinte tőmondatokban, 4-5 sorban elmondani valamit, nem is akármit! Ugyanezért kedveltem meg Wolfgang Borchert német írót, akire egykori tanárnőm, a néhai Ferenci tanárnő Óbecsén hívta fel a figyelmünk.
Nagyon kedvelte az akkoriban (hetvenes évek) NDK-belinek tartott Borchertet, és az osztály előtt gyakran olvasott fel tőle. Német nyelvtudásunk nem volt túl nagy, hogy eredetiben élvezni tudtuk volna az irodalmat, egy kis magyarázattal azonban Borchertet már képesek voltunk felfogni, értelmezni, irodalmi élményként befogadni. És ez nagy dolog volt. Már csak ezért is meg kellett jegyeznem W.B. nevét.
A magyar olvasók körében sem ismeretlen Borchert neve. Főleg a magyarra is fordított Az ajtón kívül drámájáról ismert, melyet Magyarországon többször színpadra állítottak, sőt Balassa Sándor operát komponált a mű nyomán. Borchert nem érte meg drámája bemutatóját. A bemutató előtt egy nappal, 1947-ben meghalt. Mindössze 26 éves volt.
„Egy ember megjött Németországba. (…) Valaki azok közül. Valaki azok közül, akik megjöttek, de nem hazajöttek, mert itt nincs otthon a számukra. Az ő otthonuk az ajtón kívül van, az ajtó előtt.”
Hihetetlen tömör, expresszív sorok. Még ha régóta nem olvastam is Borchertet, pontosan emlékszem a hatásra, melyet akkoriban, a hetvenes években tett rám. Most sincs másként. Akarva-akaratlan megérint.
Talán épp karácsony táján olvashatta a már emlegetett, kedves emlékű óbecsei némettanárnőnk azt a novellát, amely napok óta a fejemben motoszkál. Egy ócska, fekete-fehér, igénytelen kis plakát juttatja eszembe, mely Újvidék városában több helyen is felszólít, hogy hajat vásárolnak, de csak egy napon, december 17-én. Hasonló plakátokat ragasztgattak szeptemberben is, és nem csak Újvidéken. Akárhányszor megpillantom, mindig eszembe juttatja ezt a Borchert-történetet. A szeretet történetét. Merthogy a novellában is karácsony közeleg, a mostaninál, a miénknél jóval ínségesebb karácsony. A nincs az úr. A lány – más választása nem lévén – levágatja dús hajfürtjeit, eladja, annak árából ajándékozza meg szerelmét. Ennyi röviden a történet, ami írói előadásban egészen másként hangzik. Borchert sorai megrendítenek. Ritka szépen írja meg a szeretetnek, az önfeláldozásnak, az ajándékozás örömének ezt a megható példáját. Egyre inkább hiszem, noha nem emlékszem tisztán, hogy tanárnőnk épp ezzel a novellával mutatott rá a karácsony lényegére, anélkül hogy az akkoriban még tiltott egyházi ünnepet kiejtette volna a száján. Hiszem azt is, hogy nem én voltam az egyetlen tanítványa, akivel megszerettette Borchertet, és akinek elméjébe véste, a szeretet és az önfeláldozás együtt jár. Nem csak karácsony táján. A szeretet nemcsak a kapokról szól, hanem az adok-kapok egyensúlyáról, az adok felemelő érzéséről.
De kik árulhatják most a hajukat? Mi vezérli őket erre? Nem tudom. Még csak azt sem sejtem, mennyit kaphatnak hajukért, egyáltalán mennyit ér a haj. Bárhogy is, valamiféle borcherti nyomor lengi be körülöttem a levegőt, ha szembe találom magam ezzel a bizonyos ócska kis plakáttal: Hajat vásárlounk, de csak egy napon, december 17-én. Ez már nem is borcherti, ez az ajtón kívül rekedtek nyomora.
