Gyermekkoromban a könyvnek kultusza volt. Számomra akkoriban egy lapon említődtek többek között Fekete István, Mark Twain és Németh István. Az utóbbi gyermeknovelláit és ifjúsági regényeit bújva teljes mértékben azonosulni tudtam azokkal a gyermekhősökkel, akik lepkéket gyűjtenek, bűntudatot éreznek egy adag megvásárolt fagyi miatt vagy nincs szánkójuk élvezni a tél örömeit. Nagyon komolyan vettem a tekintélyparancsoló nagyapa intelmét, aki megragadva hideg, csontos ujjaival unokája gyönge kezét, a következőket mondja: „Ezekre két szemed legyen mindig, és haszontalanságokra sohase használd. Védtelen emberre, oktalan állatra sose emeld őket. Mert ha úgy cselekszel, elszáradnak.”
Németh István is nagyon komolyan vette az írói/újságírói hivatást. „Mindnyájunk kötelessége, hogy valamilyen összegezésben számot adjunk erről a világról” – nyilatkozta Fehér Ferencnek a hetvenes évek derekán; egyik jegyzetében pedig a következőképpen fogalmazott: „Leírtam-e a néptöredékről, amelynek magam is tagja vagyok, egyetlen lényegbevágó mondatot? Ennek a néptöredéknek – nemzetiségnek – a jelenéről, közelmúltjáról, sorsáról. Szerintem nem lehet igaz író, aki ezt megkerüli, aki efölött finoman elsiklik.” Az idézetek egyértelműen árulkodnak a szerzői állásfoglalásról, amit az életmű is alátámaszt. Németh István prózáiban és publicisztikájában elképesztő hitelességgel ragadta meg a vajdasági falusi miliőt, adta vissza a falusi élet hangulatát, szellemiségét és nyelvezetét, de ugyanakkor nyomorát is.
1930. augusztus 18-án született Kishegyesen, délelőtt 11 órakor, egy hétfői napon, és a falusi asszonyok szép életet jósoltak neki (a sors úgy hozta, hogy hétfői napon is távozott). A világ legszebb pontjának tartott szülőfalujában eltöltött gyermekkor után Újvidékre került, ahol az újságírói pályára lépett. Majdnem negyven éven át járta Bánát, Bácska, Szerémség, a Drávaköz, Szlavónia és a Muravidék településeit, és szorgosan jegyzetelte föl a helyszínen tapasztaltakat, amik később az újság hasábjain és harminc megjelent kötetében új életre keltek. A szerkesztőségtől távol, állandóan terepen, nem kellett gyakran ütköznie, bár időnként rá fogták, hogy nacionalista és kulákpárti, egyik főszerkesztője azt mondta neki, hogy Baranyába nem utaztok, minket Baranya nem érdekel, ti nem magyarkodtok, nektek nem az a dolgotok, de ő kollégáival mégis elment, mert úgy tartotta, nem magyarkodik az, aki valamihez nagyon ragaszkodik és valamihez tartozik.
Németh István műveiből a körülöttünk lévő világ valamennyi apró mozzanatának egyszerű líraisága és a mindent átfogó emberszeretet – a szegények, a gyerekek, az idősek és az elesettek iránt érzett magas fokú empátia köszön vissza. Egész életművét valamiféle kedves, de fájó nosztalgia hatja át egy örökre letűnni látszó világ után. Hősei ragaszkodnak szülőföldjükhöz: a nádashoz, a Jegricskához, a Tiszához, a széles bácskai rónasághoz és a végtelen bánáti szikeshez, mint ahogyan a szerző ragaszkodott Tündérlaknak becézett szülőfalujához és anyanyelvéhez. Tolla nyomán mindennapjaink imává magasztosulnak, amitől az olvasó lelkét minden alkalommal a remény hatja át. Költői közvetlenségével és társadalmi érzékenységével az olvasók széles rétegét meg tudta szólítani, aminek köszönhetően a vajdasági magyarság körében az utóbbi fél évszázad talán legnépszerűbb tollforgatóját tudhattuk személyében.
