A Csernik Attila (elnök), Náray Éva és Ninkov Kovačev Olga összetételű zsűri döntése értelmében a 2014. évi Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat Butterer Kiss Márta nagykikindai származású újvidéki festő és pedagógus kapja. A zsűri indoklása szerint Butterer Kiss Márta alkotásai a 20. századi képzőművészeti újításokhoz, a ready made és az object trouvé kategóriákhoz kapcsolhatók. A megtalált, közvetítő szerepüket magukban hordozó tárgyakat írja át, új összefüggéseket feltáró rendszerbe helyezve. A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat a Topolyai Napok keretében adják át 2014. szeptember 15-én. Ugyanekkor, a hagyományoknak megfelelően, a topolyai Művelődési Ház kiállítótermében megnyílik a díjazott művész kiállítása is. Az elismerés kapcsán felkerestük a művésznőt otthonában.
n Ezt megelőzően milyen díjakat kapott?
– 2002-ben Novak Radonić-plakettet kaptam, Barna Valéria, az adai könyvtár akkori igazgatója által szervezett képzőművésztáborban. Egyik napon a táborban Barna megkérdezte, hogy szerintem mivel lehetne megajándékozni egy művészt, pénzzel vagy emlékplakettel. Azt válaszoltam, hogy a pénzt sokszor felesleges dolgokra költi az ember, de a plakett a munkásságára emlékezteti az alkotót. A tábor utolsó napján a résztvevők titkos szavazással kiválasztották a legjobb művet. Legnagyobb meglepetésemre az összes művész az én munkámat méltatta, amely egy lovat ábrázoló faelemekkel kiegészített festmény volt. Ez a díj számomra a legértékesebb, mert a kollégák adták. A második díjam a 2008. évi Forum Képzőművészeti Díj volt.
n Meséljen a művészethez fűződő kapcsolatáról.
– A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj a harmadik díjam. Mielőtt értesítettek, hogy elnyertem a díjat, éppen azon gondolkodtam, hogy mennyire nehéz odaadnom magam a művészetnek. Nagyon nehéz összehangolni a tanári és művészi pályát. Rettenetesen sok energiát felhasználok tanítás közben, mert azt lelkiismeretesen akarom csinálni. A különórák és a házi teendők mellett sokszor késő este tudok csak a saját művészetemmel foglalkozni. Ez egy olyan érzés, mint amikor sokáig szomjas vagyok, és ahogy elkezdek alkotni, akkor végre vízhez jutok. Ez a mostani elismerés arra ösztökél, hogy tovább folytassam. Úgy érzem, hogy nem azért kaptam tehetséget, hogy azt a kritikusokkal osszam meg, hanem az emberekkel. Értékelem ezt a díjat, mert Nagyapáti Kukac Péter olyan vajdasági ember volt, aki a nép között élt és a nép között festett. A saját művészetemet is igyekeztem elképesztő naivságra stilizálni, amely hosszú éveket vett igénybe, de sikerült megtalálnom magamat. A fa, a nemez és egyéb anyagok segítségével a vajdasági örökségünket próbálom átmenteni a jövő generációi számára.
n A munkásságában hogyan találkozik a ready made és az ön életfelfogása?
– A dadaizmus azon alapul, hogy használt és kidobott dolgokból csinálják az assemblage-t, amely a tárgyak ötletszerű összeállítása. Például festményekre különféle faelemeket ragasztok rá. Nagyon sokszor megkérdik tőlem, hogy festő vagyok, vagy szobrász. A nyolcvanas évek elején a Művészeti Akadémián az első két évben meg kellett tanulnom grafikát készíteni, festeni és szobrászkodni. Harmadévesen határozhattuk el, hogy milyen szakon szeretnénk folytatni. A második év végén mondtam Dušan Todorovićnak, a festészettanáromnak, hogy nagyon vonz a szobrászat, és megkérdeztem, melyik szakot ajánlaná nekem. Azt felelte, hogy a lelkem mélyén festő vagyok. Így aztán festészetre szakosodtam, de valahogy nem voltam megelégedve, mert a harmadik végén azt vettem észre, hogy mindenki egyre jobban hasonlít a tanárra. De én nem akartam hasonlítani senkire. Visszamentem az előző tanáromhoz, de ott sem találtam meg, amit kerestem. Egyszer csak elkezdtem nagy felületekre festeni és az egyik kiállított munkámra felfigyelt Baráth Ferenc plakátfestő művész, aki megdicsért és bátorított, hogy folytassam így tovább. Abban az időben döbbentem rá, hogy nekem vidámságot kell adnom az embereknek. Észrevettem, hogy az őseink kézműves tárgyait, például egy dagasztóteknőt, vagy egy kenyérsütő lapátot, kidobálják és ezáltal nem becsülik meg őket. A fogyasztói társadalomban mindent eldobálnak, a szépen becsomagolt, gyenge minőségű dolgokat pedig megveszik. Erre mindig felhívom a tanítványaim figyelmét. Régen minden bútor egyedi volt, ma már az is tömegcikké vált. Egyre inkább egymásra hasonlítunk és lassan elveszítjük az identitásunkat. Az eldobott dolgokat a kezembe veszem és a munkámmal új lelket lehelek beléjük.
