Nemes Fekete Edit szabadkai születésű kerámiaművész az idén ünnepelte 75. születésnapját. A kiváló képzőművészről egy monográfia jelent meg dr. Ninkov K. Olga művészettörténész tollából, a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Nemrég Átívelés címmel egy olyan kiállítás nyílt a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában, ahol Nemes Fekete Edit munkái mellett Oláh Sándor festőművész (1886–1966) alkotásaiból is ízelítőt kapott az ottani közönség. A művésznőnek eddig 103 önálló kiállítása volt, mintegy 400 csoportos tárlaton vett részt. Szakmai elismerései közül kiemelhetjük a Forum Képzőművészeti Díjat, a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat, kitüntetései közül a Magyar Érdemrend tiszti keresztjét. Kishegyes község díszpolgára. A Magyar Művészeti Akadémia 2017-ben nem akadémikus köztestületi tagjai közé választotta. A megjelent kiadvány kapcsán tekintettünk vissza a több mint ötvenéves munkásságára.
* Milyen volt fiatalon a kishegyesi Kerámia Művésztelepet vezetni?
– Ezen még soha nem gondolkodtam el. A sors így hozta. Abban az időszakban sorra alakultak meg a művésztelepek. A kishegyesit nem tartották önálló művésztelepnek, hanem a topolyai művésztelep kihelyezett tagozatának tekintették. A kishegyesi iskola volt igazgatója és Dévity Imre hallották, hogy beiratkoztam az újvidéki Iparművészeti Iskola kerámia szakára. Elhívtak, hogy segítsek be a művésztelep munkájába. Tizenhat éves lány voltam. Ha szükség volt valamire, elmentem bevásárolni. Ha fogadni kellett valakit, megvártam a buszállomáson, és elvezettem a művésztelepre. Nem azzal a céllal mentem oda, hogy vezetni fogom a telepet. Figyeltem, hogy a mester miként rakodik be a kemencébe, próbáltam elsajátítani a szakmát. Moják Aranka távozása után nekem adták át a művésztelep vezetését. Az első kerámiáimra nem mertem ráírni a nevem. Úgy gondoltam, hogy még nincs nevem. A nyolcvanas években írtam alá a munkáimra a teljes nevemet. Akkor már túl voltam a művésztelep vezetésén, voltak kiállításaim, akkor már nekem is lett nevem. Naiv hozzáállással indultam neki. Nem akartam nagy valaki lenni. Sohasem törtem az élre.
* Hogyan gondol vissza a tanári pályájára?
– Először nagyon nehezen. Szerb nyelven végeztem a közép- és a főiskolát, magyarul kellett tanítanom. A szakkönyvek mind szerb nyelvűek voltak. Olyan is megtörtént velem, hogy amikor az órán magyaráztam a gyerekeknek, hogy mit fogunk csinálni, az egyik szónál automatikusan átváltottam szerb nyelvre. A gyerekek néztek rám, és akkor ráeszméltem, hogy nem értik, amit mondok nekik. Szaktanárként helyezkedtem el, és később magánúton végeztem el a főiskolát. Itt módszertant, pedagógiát tanultam, de ezeket már előbb is alkalmaztam munka közben. A gyerekeknek meg kellett érteniük, hogy mi a feladat, én pedig nem voltam az a típus, aki könnyen rájuk hagyta a dolgokat. Arra, amire a saját művészetemben törekedtem, arra törekedtem tanítás közben is. Számomra nem a díjak voltak fontosak, és a diákokat sem sarkalltam, hogy versenyezzenek. Az egyik évben az egész osztály munkáját el tudtam küldeni a kiállításra, mert annyira jól sikerültek. A volt diákjaim még mindig emlegetik, hogy tanítottam, és hogy mit tanultak tőlem. Később nagyon megszerettem ezt a pályát. Minden munkában fontos a motiváció. Az alkotás során is motiváltnak kell lenni, és szeretni azt, amit csinálunk.
* Van-e kedvence a saját alkotásai között?
– Nem, nincs kedvencem, soha nem is volt. Mindig úgy alkottam, hogy ezt elértem, és most tovább kell lépni. Mindig a következő lépcsőre léptem. Nem ragadtam le egyik alkotásomnál sem. Én mindig tovább akartam lépni. Ezért is volt az, hogy a rajzaim kezdtek fontosak lenni, mert nem bírtam az agyaggal dolgozni. A rajzból átmentem a kollázsra, a pasztellre, az agyagra. Mindig az újat kerestem. A nyolcvanas években egy újságíró azt mondta a munkámról, hogy mindig a következő lépcsőfokra tartok.
*A munkái középpontjában az ember áll. Miért tartja ezt fontosnak?
– Ugyanúgy fontos a rög is, fontos a földön levő élet is. Állatokat és növényeket is formáztam. Ezek mind a földön levő élet összetevői. Az emberen van a hangsúly, hiszen ő alakítja az életet. Minden közeg nagyon fontos az ember életében. Az élet problémáival csak magamon keresztül tudtam foglalkozni. Nekem nem az volt a fontos, hogy Picasso mit csinált. Fontos volt, hogy lássam, milyen jó rajzai és grafikái voltak. Nem azzal foglalkoztam, hogy mit csinálnak a művészek Rómában vagy Budapesten, hanem azzal, hogy nálunk, ebben a közegben hogyan élnek az emberek.
* Mit szólt akkor, amikor megtudta, hogy könyv készül önről?
– Hihetetlen volt, hirtelen nem tudtam szóhoz jutni. Nagyon jó volt Ninkov K. Olgával együtt dolgozni. Láttam rajta, hogy érdeklődő, és tudom róla, hogy kiváló szakember, érti a dolgát.
