Az idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját a belgrádi Bitef Színház, amelynek művészi koncepcióját Mira Trailović álmodta meg. Ő hozta létre, egy teljesen új, korszakalkotó és kísérleti alapon ezt a teátrumot. Habár az elmúlt évtizedek alatt a Bitef Színház megtalálta helyét az ország, a régió, sőt az európai színházak között, Mira Trailović elképzelését a szerb társadalom nehezen fogadta be. Így a művésznő is csak rövid ideig élvezhette küzdelmének az eredményét. Urbán András rendező M.I.R.A. című előadása, amelynek a bemutatójára vasárnap került sor Belgrádban a Bitef Színházban, éppen ennek a küzdelemnek a fényében állít görbe tükröt a mai társadalom és a művészvilág elé.
Az előadásban Mira Trailović gondolatait Mirjana Karanović jeleníti meg a színpadon, de mellette Suzana Lukić, Anđela Jovanović, Isidora Simijonović és Gorica Regodić erősíti a produkció társadalomkritikai élét. Az előadást látva felmerül a kérdés, a társadalom miként tudja kezelni, és hogyan viszonyul azokhoz a művészekhez, akik törekvéseikkel jelentős mértékben megelőzik korukat.
– Mira Trailović munkássága három vonalon futott. Egyrészt rendező is volt, ő alapította meg az Atelje 212 színházat, amely az első olyan institucionális színház volt az akkori Jugoszláviában, amely egy avantgárd, nyitott, progresszív programot képviselt. Ám a legnagyobb érdeme a Bitef Fesztivál megalapítása volt, amely a mai napig nagy jelentőséggel bír. A Bitef Színház megalapítása is a nevéhez fűződik, de ez már a halála előtt négy hónappal jött létre, így nem tudott igazán kifejlődni még az ő idejében. Mira Trailovićról ma mindenki ódákat mesél. Egy olyan nő volt, aki tudta, mit akar, aki a politikai diplomáciában otthon volt, iszonyúan művelt volt, szép, intelligens. Holott, amíg élt, ő is megküzdött mindenért. Az életét ennek szentelte. És valóban ez olyan hivatás, amit csak úgy lehet csinálni, ha az ember ennek szenteli az életét. Ha kitörölnénk mindazt, amit felsoroltam: a Bitef Fesztivált, a Bitef Színházat és az Atelje 212 színházat, egy elég furcsa képet kapnánk a kultúránkról – nyilatkozta Urbán András az előadás után.
Az előadás is feszegeti a kérdést: a mai társadalomnak szüksége van kultúrára?
– A mai társadalomnak végtelenül szüksége van a kultúrára, azzal hogy a kultúra nem mérhető gazdasági mutatókkal. Sőt, a kultúrát éppen az gyilkolja meg, amikor kizárólag gazdasági mutatókkal kezdjük el mérni, amikor kommercialitásba lökjük a színházakat. Ugyanakkor a színháznak van egy olyan paradoxona, hogy szüksége van a közönségre, vagyis olyan dolgot kell hogy csináljon, amit néz is valaki.
Milyen szerepet tölt be ma a színház?
– Sokféle színház van, és sokféle szerepkör is. Úgy gondolom, a legfontosabb, hogy a színház élő legyen. Ne nézzünk olyasmit, ami minket nem érint és semmi közünk hozzá. Az előadás szóljon valamilyen módon az emberhez, érintse meg őt ilyen vagy olyan módon. Így egy szórakoztató előadás is tud értékes lenni, formálhatja az embert, de szerintem a színház brutálisan őszinte szembesülésről szól.
Fontos politikai, vagy társadalomkritikát megfogalmazni?
– Nem szükségszerű, de ugyanakkor az embernek valahol el kell számolni azzal, hogy miről beszél egy adott időszakban. Meg hát a politika és a társadalom is az életünk része. A színház, illetve a jó színész nyilván nem úgy foglalkozik ezzel, mint a napi sajtó, de úgy gondolom, hogy nagyon fontos foglalkozni a társadalmi problémákkal.
Miközben a művészek érzékenyebben reagálnak a társadalmi változásokra, jelenségekre...
– Így kellene hogy legyen. A művész eleve érzékeny ember. De ez nem azt jelenti, hogy a többség, vagy mindenki ilyen. Különbözőek vagyunk. A színház egyik halálát éppen az okozza, hogy a színházi társadalom nem meri magát eljuttatni a rizikó határára, hanem a biztos megoldásokban utazik. Ennek sok oka van, egyrészt a politikai félelem vagy az öncenzúra, ugyanakkor bizonyos közönségréteg kiszolgálása. Így pedig azt gondolom, hogy nem születhetnek meg azok a dolgok, amelyek jelentősek lehetnek. Dosztojevszkij is írhatott volna vicceket, mégsem tette. Komoly regényeket írt, amelyeket nagy élvezettel és fájdalommal olvasunk.
Önt tartják a régió egyik kiemelkedő rendezőjének. Ez teher, vagy ösztönzi a munkájában?
– Nem foglalkozom ezzel. Vannak helyzetek, amikor ezt én sem ismerem fel, és vannak helyzetek, amikor szembesülök vele, de valójában nem foglalkoztat. Sokat dolgozom otthon is, a Kosztolányi Dezső Színházban, még ha Belgrádban is mindennap intézem az ügyeket. Jó, nem árt, ha az ember tisztában van a pozíciójával, de tényleg nem terhelem magam ezzel.
Mivel többfajta közönséghez szólnak az előadásai, mennyire könnyű vagy nehéz más-más környezetben dolgozni?
– Más és más a környezet, és a helyzetek is mások. Például ugyanarra az előadásra más-más környezetben másként reagál a közönség, más a fontos neki. Én általában szervesen kötődöm ahhoz a környezethez, ahol az előadást csinálom. Kicsit másként foglalkozom itt, Belgrádban ezzel a témával, és másként foglalkoznék Szabadkán, de a lényeg nem változna.
