Január 31-én mutatták be Szarajevóban a What is Europe? című előadást, a szarajevói MESS nemzetközi fesztivál produkcióját, amelyet Urbán András rendezett Végel László Bűnhődés című esszékötete alapján. Az egyik esszé címe Mi Jugoszlávia?. Az előadás címe ennek parafrázisaként született meg. A rendezővel Szabadkára való visszatérése után beszélgettünk.
– A Végel-esszék egy jugoszláv, és nem utolsósorban kisebbségi magyar szempontjából vizsgálják akár Jugoszláviát, akár Európát: hogy miként lehetne ezt az identitást megmagyarázni. Egyre nehezebb ezt a történetet elmondani. Kettős identitás, a se itt, se ott érzés… Ezt az identitást Európában nagyon nehéz elmagyarázni. Az előadás ez esetben nem a kisebbségi lét kérdéseivel foglalkozik, legalábbis nem a vajdasági specifikumával, hanem az alaphelyzettel, azaz a balkáni térségben élő emberek alapvető viszonyával Európa felé. Ez továbbra is aránylag ismeretlen fogalom a számunkra, még ha úgy is viselkedünk, mintha tudnánk, hogy mit jelent. Ami az esszékben, mint kisebbségi magatartás jelenik meg a többségi irányba, úgy ugyanez a viszony az előadásban áttevődik a történelmi és kulturális értelemben európai emberek ám a mai értelemben vett politikai egység, azaz az Európai Unión kívül rekedt polgárok helyzetére.
Milyen Európa-képünk van?
– Olyan utópisztikus halmazt jelent számunkra, amibe a társadalmi életről feltételezett pozitív tartalmainkat próbáljuk belevetíteni, még akkor is, ha ezek nem felelnek meg a mindennapi európai gyakorlatnak. Európa számunkra egy metafora a jobb és igazságosabb életről, nem utolsósorban a szabadságról. Egyfajta gyermeki békaperspektívából tekintünk rá, nyilván egy alárendelt infantilizált helyzetből. Tudjuk, hogy egy olyan időben élünk, amikor már régen szétbomlott a nyugati jóléti társadalom képzete. Az unión belüli viszonyok is megrendülnek. Maga az unió, illetve a nyugati társadalom sem egy biztos valóság. Persze biztosabb és szabadabb, mint amit miben élünk, és egyfajta megváltást várunk el tőle, hiszen a mi társadalmaink egyelőre gyakorta kilátástalanul primitívek, illetve primitíven kilátástalanok.
Egy alkotó kezében viszont ott lehetnek azok az eszközök, amelyekkel megpróbálhat minél tisztább képet nyújtani.
– Igen, de nem azzal foglalkozom, hogy én mutassam meg, milyen is Európa. Fogalmam sincs. Valójában nem is Európa a kérdés, hanem maga az emberi magatartás, az emberi identitás. Az előadás mindenképp erre a nyugat-balkáni vagy ex-yu térség élményvilágára épít, és az önazonosság keresését is ezen a régión keresztül teszi. Ugyanakkor valaki érezheti úgy, hogy nincs dolga Európával, valaki meg érezheti úgy, hogy van. Ez mindig egyfajta szembesülés. A kérdéseket pedig az ember általában magának teszi fel, úgy is mint egyén és úgy is mint közösség.
Az előadás címe egy kérdés, de válaszok is vannak?
– Egy előadás nyilván egy olyan összetett dolog, ahol valamilyen válasz azért meg is jelenik, de ha leegyszerűsítenénk a helyzetet és konkrét kérdésre konkrét választ várnánk, akkor ahhoz nem is lenne szükséges színházi előadást csinálni. A színház egy specifikus élmény.
A Végel-esszékre, mint alapra rásimulnak más témák is, amelyek a próbafolyamat során esetleg a felszínre kerültek?
– A Végel-esszék szövegmennyiségben is meghatározóak az előadásban, van belőle kimondottan idézet is, amelyet szövegként használunk, és parafrázisok is megjelennek bizonyos jelenetekben. De sok más anyag is van az előadásban. Olyanok is, amelyek például az improvizációk, a színészekkel való munka során jelentek meg. Ez egy zenés előadás, a formája a színházi előadás és a koncert határán áll, de azért ízig-vérig színház. Összesen másfél hónapig tartott a próbafolyamat, nagyon intenzív volt. Hogyan fogadta a közönség? Nagyon pozitívan. Sikeres bemutató volt. A bemutatót és az első reprízt is álló tapssal, bravózással fogadta a közönség. Ami hozzám még eljutott reakcióként, hogy a fiatalok körében is közönségre talál az előadás. Ami fontos is, hiszen ez az a generáció, amely abba a légüres térbe került, ahol az identitását valamilyen vallási vagy politikai vonulatokban találja meg. Az identitás a túlélni akarás identitása. Jugoszlávia a szülők unalmas témájaként jelenik meg, mint a felhőtlen múlt képzete, és nem is lehet tudni, hogy a békességet, a sokszínű együttélést, avagy a szocializmust magát siratják-e közben. A jelen bizonytalan, nincs jövőkép.
Végel-szöveggel nem először dolgozol, hiszen a Neoplanta is Végel-regény alapján készült. Mi az, ami ennyire hat rád, megfog az ő szövegeiben?
– Jó írónak tartom, akárcsak Tolnai Ottót, akinek a műveivel szintén többször is foglalkoztam. Hatottak a gondolkodásomra. Végel foglalkozik a Balkánnal, ezzel a térséggel, és ebből a perspektívából folyamatosan kommunikál az európai szellemiség irányába. Fontos, hogy tudjunk beszélgetni egyfajta igazságról, tudjuk keresni az igazságot. Vagy arról tudjunk beszélni, hogy egyáltalán mire lenne szüksége az embernek. Az itt élő embernek. Hogy kellene helyesen gondolkodni. Vagy megpróbálni helyesen gondolkodni. Végel Lászlóval ebben egyetértünk, szeretek is beszélgetni vele.
