A Magyar Teátrumi Társaság és a szabadkai Népkör MMK idei Winteretno Fesztiválján láthattuk a budapesti Nemzeti Színház Hoztam valamit a hegyekből című produkcióját Dávid Zsuzsa rendezésében. Az előadás valójában kétórás monodráma, amely során Mezei Mária életét Tóth Auguszta idézi meg. Mezei Mária Kecskeméten született 1909. október 16-án és Budakeszin hunyt el 1983. április 20-án, a magyar színészvilág érdemes és kiváló művésze volt. A humorral és iróniával fűszerezett, hangulatos és megindító előadást zene is jellemezte, zongorán élőben Szilassy Nelli játszott. Az előadás után Tóth Augusztával beszélgettünk az előadásról, a monodráma műfaj nehézségéről és erről a csodálatos szerepről.
Hogyan esett a választás Mezei Máriára?
– Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, 2013 tavaszán állt elő azzal, hogy mindenki előtt nyitva a lehetőség egy önálló est létrehozására. A Nemzeti Színházban elkészült egy kisterem, a Bajor Gizi Szalon, ahol az első bemutatót Udvaros Dorottya játszotta. Elég sokat próbáltunk akkoriban, 2014 őszén kezdtem el gondolkodni az önálló estről. Bennem nagyon élt Karády Katalin, Szeleczky Zita, Muráti Lili szellemisége. Akkortájt teljesen indokolatlanul és mondhatnám véletlenül – habár szerintem nincsenek véletlenek – összefutottam egy premieren Dávid Zsuzsával, akivel legutóbb akkor dolgoztam együtt, amikor főiskolai hallgató voltam. Szóba hoztam miben gondolkodom, és azt mondta, ne Karádyt válasszam, mert vele már sokan foglalkoztak, viszont közel áll hozzá Mezei Mária. Szilassy Nelli már vagy harminc éve kísér különböző zenés esteken. Sok közös önálló zenei előadásunk volt, amelyben, például Karádyt éneklünk, de ugyanígy Mezei Máriát is. Dávid Zsuzsával tehát megegyeztünk, hogy Mezei Máriára fordítsuk a figyelmet.
Mit tartott szem előtt Mezei Mária megformálásánál?
– A Vallomástöredékeket és más írásokat is olvasva rájöttem, hogy sok közös van bennünk. Ettől szinte fura lett az egész. Nem akartam Mezei Máriát utánozni, nem az volt a célom. Sokkal inkább megidézni őt. A próbafolyamat sem arról szólt, hogy folyamatosan őt nézzem. Az elsődleges és legfontosabb az volt, hogy kiélezve a Hoztam valamit a hegyekbőlre – ami a fő művének számít –, a lelki fejlődését kísérjem végig. Tulajdonképpen az egész előadás erre épül: honnan indul és hova érkezik.
A monodráma kétórás és sok szöveg jellemzi. Nehéz volt összehozni ezt az előadást?
– Először a szöveg több mint hetven oldalas lett, borzasztóan hosszú és még nem voltak benne dalok. Az előadás terjedelmére másfél órát kaptunk, de nem volt rá esély, hogy beleférjünk. Sokáig dolgoztunk rajta, kínkeservesen próbáltunk megszabadulni szövegektől, mert mindig hosszú volt. Amikor az igazgató megnézte az előadást, kétórás volt. Féltünk, hogy majd mit szól, de azt mondta, mehet. Ennek nagyon megörültünk.
Készül-e külön arra, hogy hosszú ideig kell fenntartani a nézők figyelmét?
– Nem egyszerű két órán keresztül a színpadon lenni. Úgy érzem, mostanában kezdtem el olyannyira magamévá tenni a szerepemet, hogy ha bármi is történik, nem tud kizökkenteni. Tulajdonképpen minden előadás más, valahogy érdekesen születik meg minden adott este. Sosem tudom előre mi fog velem történni, még akkor sem, amikor fellépés előtt az öltözőben ülök. Alapvetően tudom honnan indulok és hova jutok, azt viszont nem, hogy ezt az utat hogyan fogom bejárni aznap este. Sok mindentől függ, például, hogy épp milyen állapotban vagyok, milyenek a nézők stb. Néha van bennem félelem, most is tartottam attól, hogy a közönség elfárad, de nem így történt. Tulajdonképpen sokrétű ez az előadás. Nyilván mindenki azt hallja ki belőle, amit szeretne, ami számára fontos. Ettől izgalmas, hogy mindenkinek mást jelent, de lesznek olyanok, akik valami közöset fedeznek fel benne. Számomra az volt a legfontosabb, hogy elhangozzon a Hoztam valamit a hegyekből, de ennek csak töredékére kerül sor. Ha az egészet előadnánk, hideg élelemmel és hálózsákkal kellene érkezni az előadásra.
Mit tapasztal a közönség korosztálybeli összetételét illetően? Hogyan viszonyulnak az előadáshoz az idősebbek és hogyan a fiatalok?
– Az idősek gyakran azért jönnek el, mert még emlékeznek Mezei Máriára és persze óhatatlanul is összehasonlítanak vele. Nagy öröm, amikor azt mondják, hogy nem tudnak különbséget tenni, ha becsukják a szemüket, nem tudják eldönteni Mezei Mária van-e a színpadon vagy én (még ha nem is ez volt a célom). Nagyon felemelő, amikor az előadáson egészen fiatal korosztály jelenik meg, mert nekik semmilyen emlékük sincs Mezei Máriáról, bizonyára nem is tudnak róla. A mai fiatalok nagy része már Ruttkai Éváról sem hallott. Jó, ha Latinovitsra felkapják a fejüket. Erről mindig eszembe jut egy Dajka Margit-idézet, miszerint az ember addig él, amíg emlékeznek rá. Tulajdonképpen amíg vannak, akik emlékeznek rá, utána már csak egy kartoték-adat vagy egy lexikon-bejegyzés. Mezei Máriát én még láttam tévében, de mi van Bajor Gizivel, Jászai Marival, Bulla Elmával, Tőkés Annával, róluk pláne halványodnak az emlékek.
Az előadás ezek szerint egyfajta küldetést is teljesít?
– A küldetéstudat Mezei Mária életének fő motivációja volt. Lelki fejlődésének útját is annak gondolom, hiszen a legnehezebb időkben is vállalta a meggyőződését, a hitét, a világnézetét, és ezért meghurcolták, porig alázták, amikor csak lehetett. A mi küldetésünk, hogy méltón emlékezzünk rá és továbbvigyük az emlékét, mert amíg emlékezünk rá, addig ez átterjedhet az utókorra is.
Újabb tervek?
– Most Mezei Mária elég nagy feladat számomra, ezt az előadást szeretnénk minél több helyre elvinni, de tervek mindig vannak. Nellivel egy zenés esten dolgozunk, Horváth Jenő-dalokat adunk majd elő, amit talán a televízió is felvesz, Zsuzsával pedig görög drámákon gondolkodunk. Nem tudjuk mit hoz az élet, de valamit biztosan. Nagy örömömre elég sok a feladatom a Nemzeti Színházban is. Várnom kell arra, hogy a családom és két kisgyerekem mellett legyen megint szabadidőm ilyen előadást készíteni. Piaf is izgat, de nem tudom kivel foglalkozok majd egy következő esten, talán épp Szeleczky Zitával vagy Muráti Lilivel.
