A tivati Purgatorije fesztiválon tartották meg a Kokan Mladenović által rendezett Koštana premierjét augusztus 5-én. Az előadás az újvidéki Szerb Nemzeti Színház, a Fabrika egyetemi és művelődési központ, valamint a tivati kultúrközpont koprodukciójában készült. A Koštana eredeti főszereplője, Božo Vrećo egészségügyi okokra hivatkozva öt nappal a bemutató előtt távozott a produkcióból. A címszerepet Elor Emina vette át, aki egyébként szintén részese volt a szereplőválogatásnak: Stanát, Hadži Toma lányát alakította volna.
A nagy érdeklődést övező tivati bemutató után a szakmai nézők és a közönség is elismeréssel jutalmazta a produkciót, valamint Elor Emina játékát. Elor Emina korábban már bizonyított Koštanaként, amikor a szabadkai Népszínház részére Urbán András rendezte a produkciót.
Mire gondoltál, amikor kiderült, hogy ismét Koštanát formálod meg?
– Nem foglalkoztam azzal, hogy hány Koštanában szerepelek. Csak a dolgomat végeztem, az én dolgom pedig az, hogy játsszak. Nem szoktam válogatni és nem tettem különbséget, számomra ez is egy feladat volt, amit a lehetőségeimhez mérten a legjobban igyekeztem elvégezni, kihozni magamból a maximumot. Amikor kiderült, hogy ez így fog alakulni, csak arra fókuszáltam, hogy öt nap alatt elsajátítsam a szerepet.
Mi játszódott le benned, amikor azzal szembesültél, hogy csak öt nap van bemutatóig?
– Nem nagyon gondoltam az idő sürgetésére. Mivel már benne voltam az előadásban, némely jelenetet, dalt már ismertem. Ezért lett volna nehezebb egy külsősnek beugrania, hiszen ez az egész teljesen új lett volna neki. Igyekeztem kizárni azt, hogy mennyi van még a bemutatóig, csak a szerep tanulásával foglalkoztam és azzal, hogy teljesen magamévá tegyem.
Jócskán megfeszített tempóban zajlott számodra a próbafolyamat ebben az öt napban?
– Négy-öt órát aludtam és napközben volt legfeljebb másfél órám ebédelni. A többi időt a próbával töltöttem vagy magoltam a szöveget.
Miben különbözik a Kokan Mladenović rendezte Koštana attól, amit Urbán András állított színpadra?
– Teljesen más a két előadás, már a vizualitásában és a hangulatában is. Amiben megegyezik, a forrástörténet mellett, hogy mindkettő nagyon is aktuálisan értelmezi az alapművet, a diszkriminációval, a másság elfogadásával foglalkozik, erős társadalomkritikát fogalmaz meg, a szabadságot hirdeti. Nem volt túl sok idő Kokannal fejtegetni az általa megfogalmazottak mélységeit, hiszen a szerepváltással a koncepción is változtatni kellett. Nem csak engem érintett a szerepcsere, az én szerepemre Danica Grubački ugrott be, az övére pedig Andreja Kulešević koreográfus, ami szintén elismerést érdemel.
Milyen volt az együttműködésed Božo Vrećóval?
– Nem sokszor találkoztunk. Az előadás két figurája alig látja egymást a színpadon, a drámában sincs sok érintkezésük. Amíg Újvidéken voltunk, a színházon kívül más dolgokkal is el voltam foglalva. Tivatban sem kellett a szerepem révén túl sokat jelen lennem a színpadon, ennélfogva a próbákon sem. Nem mondhatom, hogy barátkoztunk vagy bármiféle kapcsolat kialakult közöttünk. Teljesen korrekt, kollegiális volt a viszonyunk.
Hogyan reagált a társulat Božo Vrećo hirtelen távozására? Több helyen azt lehetett olvasni, hogy mindenki nagyon megrökönyödött.
– A dolgok így alakultak, ezt el kellett fogadni. Nagyon érzékeny dolog lenne elemzésekbe bocsátkozni, mint tudjuk, az éremnek két oldala van. A hirtelen jött változás természetesen nem érintette kellemesen a társulatot. Problémát okozott a színháznak és fejtörést a rendezőnek. Amikor megtörtént, amellett voltam, hogy ne analizáljuk a történteket, hanem azon gondolkodjunk, hogyan tovább. Bárhogyan is, de készüljön el az előadás, mert már beleöltünk sok időt és energiát.
A rendkívüli helyzetre való tekintettel, izgultál-e különösen a bemutató előtt?
– Igyekeztem ezt kizárni, de nem csak izgultam, konkrétan féltem. Egyébként is sűrűn van lámpalázam, amit most már így az idő múlásával és a gyarapodó tapasztalattal megtanulok kezelni, hogy mégse készüljek ki és ne tegyem tönkre az előadást. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mennyire félek, és csak a feladatra koncentrálni. Könnyebben megy, ha a félelmeket sikerül elhessegetnem vagy kizárnom. Akkor tudok igazán száz százalékon teljesíteni, ha nem kezdek el pánikolni.
A kritikusok és a közönség is elismerően vélekedik a szerepformálásodról. Nem is azt lehetett olvasni, hogy a körülményekhez képes jól szerepeltél, hanem azt, hogy valósággal brillíroztál a színpadon…
– Úgy tűnik, hogy a közönség nagy része tudott haladni az előadással, megérezte a belőlünk és az előadásból áradó energiát. A színpadon már csak arra ügyelek, hogy mindent beleadjak, és nagyon jó, ha ezt felismeri a közönség, mert akkor ők is energiát sugároznak. Ez egy oda-vissza játék.
Mit éreztél a bemutató után?
– Többen azt gondolták, hogy majd azonnal leesek a lábamról, mindenki kérdezte jól vagyok-e. Nagyon is jól voltam, úgy éreztem, hogy azonnal még két-három előadást lejátszanék. Úgy tűnik, feltöltődtem attól az energiától, ami a közönségtől jött, a kollégáimtól és a sok embertől, akik izgultam értem, gondoltak rám és lélekben támogattak. A kollégák nélkül mindez nem jött volna létre. A színház a kollektivitásról szól, mindenkinek hozzá kell tennie a maga részét. Ha mindenkitől a maximum érkezik, szárnyal a színház, és most ez történt. Ez a helyzet, ami előállt, valójában összefogta a sok gyönyörű energiát, és győztünk.
Mivel foglalkozol majd az évad kezdetéig?
– Színházzal egyelőre nem. Foglalkozok majd az étteremmel (EmChi vegetáriánus étterem Újvidéken, amelynek Elor Emina a tulajdonosa – szerző megjegyzése.) és remélem sikerül kicsit kikapcsolódni is, strandolni, elmenni Szabadkára, Palicsra, megnézni anyukámat…
