A színház mint eszköz

Schilling Árpád a magyarországi Krétakör alapítója, 1995 óta művészeti vezetője. A Krétakör független színházként 1995 és 2008 között működött. Schilling a társulatot 2008-ban feloszlatta, hogy szintén Krétakör néven előadó- és médiaművészeti műhelyt alapítson. A Krétakör kortárs művészeti központ és produkciós iroda, amely a társadalomtudományok tapasztalatainak felhasználásával hoz létre kreatív közösségi játékokat, elsősorban előadó- és médiaművészeti alkotásokat.

A Desiré Fesztivál zárónapján viszont Schilling Árpád rendezésében láthattuk a cetinjei Zetski dom Királyi Színház Ameddig a szem ellát című előadását. A Desiré Akadémián Urbán András és Francia Gyula beszélgetett Schilling Árpáddal, aki a színházi kutatásai kapcsán fejtette ki gondolatait.

– Nem gondoltam teljesen leszámolni a színházzal. Inkább azt kerestem, hogy mire lehet használni, tud-e valamilyen társadalmi haszna lenni, hiszen nagyon jó eszköz a mai világ és a nyilvánosság kérdésében. Amikor a színházat, mint eszközt kutatom, az egyfajta kitörés, de egy súlyos társadalmi nyomás következménye is. Amikor Budapest belvárosában, az értelmiség jól behatárolt köreinek játszottunk, akkor ugyan felvetettünk bizonyos problémákat, de azt éreztem, hogy akiket ezek a problémák valójában érintenek, azokkal sohasem találkozunk. Ők nem járnak színházba, mert nem jutnak el színházakba. Ez egy nagy morális kérdés lett számomra, hogy beszélünk valakikről, bizonyos kérdéseket teszünk fel, de ezeket nem tudjuk megosztani. Ehhez kutatjuk a formákat is, nem lehet adott esetben egy vidéki közegben úgy bemutatni egy előadást, ahogyan azt a budapesti vagy a fesztiválközeg szereti. Mást jelent a provokáció egy értelmiségi vagy fesztiválközegben és egészen mást egy hétköznapi környezetben. Itt jöttek a színház-pedagógia területéről azok a felvetések, hogy meg kellene tanulnunk elsősorban kérdezni, a másik emberhez fordulni. Ahhoz szoktunk ugyanis, hogy megmondjuk, mi van, és ezt az emberek megnézik. Szeretik vagy nem szeretik, azzal nekünk már nem nagyon kell foglalkozunk, mert túl vagyunk rajta. Színészekkel romaprogramon dolgoztunk két vidéki faluban. Egészen más volt a szituáció, amikor a helyi közösség bármikor képes volt megszakítani az előadást, elmondták a véleményüket, adott esetben be is léptek a színpadi térbe – hallottuk Schilling Árpádtól, aki kitért a színházak szerepére és a színházvezetők felelősségére is.

– Számomra fontos, hogy mi zajlik a színházépületeken belül és kívül, mert jó esetben valamilyen kommunikáció alakul ki, kapcsolatban áll a kettő, a színház keresi, hogy a kint ne csak témaként jelenjen meg, és valamilyen módon kilépjen saját kereteiből. Nem tudok azon túlmenni, amikor egy színházi közösség nem igazán reagál semmire sem a környezetben zajló történésekről, ami a társadalom számára igazán meghatározó. Az csak egy dolog, hogy előadás készüljön, de annál fontosabb, hogy a színház, mint közintézmény vezetője mit tesz vagy mit mond. Ez egy felelősség és általában a színházvezetők szerintem nem úgy reagálnak a társadalmi folyamatokra, ahogyan kellene. Nem arról van szó, hogy ezt napi szinten tegyék, de túlzás, ha sohasem. Alapvetően tartok attól, hogy színházakba menjek. Félek, hogy infantilissá, gyerekessé tesznek. Természetesen nem a gyermeki kíváncsiságra, őszinteségre és a gyerekek döbbenetes zsenialitására gondolok, inkább egyfajta visszazuhanásra – fejtette ki Schilling Árpád, aki a Desiré fesztivál jelentőségét is hangoztatta.

– Nagyon jó érzés volt, amikor ide meghívást kapott a Montenegróban készült előadás. Úgy érzem, nagy szükség van az ilyen fesztiválokra, mint amilyen a Desiré. Nem túl nagy, nem túl kicsi. Pont akkora, amekkora kell, hogy legyen. Magyarországon az ilyen fesztiválok szinte már zarándokhelynek számítanak. Külön esemény és program az, hogy megyünk Temesvárra vagy Szabadkára. Eléggé sajnálatos, hogy a magyarországi értelmiségnek ilyen búvópatakszerűen kell ide-oda folydogálnia. Ezt saját magunknak, a lustaságunknak is köszönhetjük és egyelőre nincs is ellenállás – véli Schilling Árpád.