Az Újvidéki Színházban szombaton került sor a 16. Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyre. Egy nappal korábban, a lapunkban aznap megjelent íráscímek közül húztak ki egyet, amely alapján három drámai mű született meg. Ez a cím a Karriernapok a Jégerdőben volt.
A felkért drámaíróknak – köztük Kucsov Borisznak –, délután ötig kellett megírniuk a drámájukat, majd pedig újabb sorsolással az is eldőlt, hogy melyik mű melyik rendezőhöz jut. A közönség szombaton három ősbemutatót tekintett meg, a Táborosi Margaréta, Balázs Áron és Igor Burić alkotta zsűri pedig egyebek közt a legjobb drámát is díjazta. Döntésük értelmében ez a díj Kucsov Boriszt, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművészét illeti meg. Kucsov Borisz az elmúlt két évben és idén három drámát mutatott be, mindegyiket nagy figyelem övezte. Új drámájához a Csárdáskirálynőt vette alapul.
– Mindig alapanyagként nyúlok valamihez. Stílusokat próbálok összebarátkoztatni egymással, mivel nem vagyok író, színházban gondolkodok. Elgondolkodtam, hogy mi lenne a vajdasági megfelelője a Csárdáskirálynőnek, így eszembe jutott, hogy „kóló királyfi”. Vajdasági, bácskai miliőbe helyeztem a történetet. Azt a meghatározást adtam, hogy bácskai fake, azaz mű operett, mert mégsem lett operett. Nagyon összetett lett volna, ha a dalokat is én írom, így jól ismert slágereket használtunk. Az alaptörténet egy szerelmespárról szól, akiknek nem teljesedhet be a szerelmük, mert a sors úgy hozza, hogy szétválnak az útjaik. Ezzel belevittem az elvándorlás témáját is, így az alapsztorit fokozatosan mellőzve eljutottam odáig, hogy egy saját történetet alakítsak ki. A végét is úgy igazítottam, hogy megfeleljen a valóságnak, a jelenkori helyzetünknek itt Vajdaságban. Kevés időnk volt megírni a drámát, de az idő sürgetése ösztönzően tud hatni. Az előadást Mezei Kinga rendezte, külön öröm volt számomra, hogy én is szerepelhettem benne. Nagyon jót szórakoztunk, ez az egész végül is egy játék.
Ez a harmadik drámád. Az első A bánsági szamuráj volt, amely tavalyelőtt a Színházi Dramaturgok Céhétől a POSZT-on rendezett Kortárs Magyar Dráma Nyílt Fórumán Vilmos-díjban részesült, tavaly pedig a topolyai Mara Amatőr Színház vitte színre, Körmöci Petronella rendezésében. Hogyan keletkezett akkoriban ez a dráma?
– A szabadkai Népszínház drámaíró pályázatára készült. Szabadúszó színész voltam és igyekeztem minden lehetőséget megragadni a megélhetés reményében. A barátaimmal zajló kötetlen beszélgetések során ötleteket dobtunk fel és egyszer kipattant a fejemből, hogy jó lenne egy szamurájos történetet írni, összehozni a filmet a színházzal. A filmművészet egyébként is sokszor dolgoz át darabokat, és erre fordítva is léteznek példák. A Tanyaszínházzal rengeteget jártunk Bánságban, inspiratívnak találtam azt a közeget. A dráma egy fickóról szól, aki szamurájképzésen vett részt, azután visszakerült Vajdaságba, épp Bánátba, ahol polgármester lett. A vívódását, a harcát kísérhetjük végig, a nép és a hatalom viszonyát, így megfogalmazódik benne némi társadalomkritika is.
A második a Félelem és reszketés Szabadkán című drámád volt, amelyet a Délvidéki Magyar Színjátszás Napja rendezvénysorozat keretében már a Kortárs Vajdasági Magyar Szerzők Felolvasószínházán láthattunk Szabadkán. Mi ösztönzött a megírására?
– A bánsági szamuráj után megfogadtam, hogy nem erőltetem az írást, hiszen rengeteg dolgom volt. Tavalyelőtt mégis hozzáfogtam, de leálltam az első két jelenet után, mert úgy éreztem nem haladok. Egy évig érlelődött bennem, azután mégis folytattam. Közben képbe került a darab fontos szereplője a „szabadkai Pókember”, a barátokkal, kollégákkal való beszélgetések pedig ismét ötleteket ébresztettek bennem. A határidő sürgetése rávett arra, hogy intenzíven foglalkozzak az írással és végül átadtam a tavalyi pályázatra. Ezután Zalaegerszegen is be lett mutatva, hét másik darabbal együtt a Nyílt Fórum drámafejlesztési programján, ahol egy szakmai stáb véleményezte és továbbfejlesztésére ajánlotta.
Mindhárom darabodban társadalomkritika fogalmazódik meg. Fontosnak tartod felhívni a figyelmet a körülöttünk zajló jelenségekre és történésekre?
– Szerintem a közlésvágynak hangsúlyos szerepet kell kapnia a színházakban, a drámaírásnál és minden művészeti ágazatban. Érződjön a szándék! A színház az életet ábrázolja a színpadon, akár viccesen, szórakoztatón, akár tragikusan vagy elvontan. Ha mi, színészek, nem veszünk részt az élet folyásában, nem figyeljük meg a környezetünkben zajló történéseket, akkor fogalmunk sincs, miről beszélünk a színpadon.
Megfogalmazódott-e benned egy újabb darab?
– Most nem írok semmit. Az évad második felére összpontosítok, sokat játszunk, és ez az, amit legjobban szeretek. Közben harmadik éve foglalkozok a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákjaival, szeretem megfigyelni mi érdekli őket, hogyan gondolkodnak a világról, ezekről beszélgetünk és ebből indulunk ki, amikor előadást készítünk.
