Úgy is mondhatnánk, hogy Bartal Kiss Rita már a mi rendezőnk, hiszen visszatérő vendégrendezője a szabadkai Gyermekszínháznak. 2007 óta hatszor rendezett itt, és egy újabb gyermekszínházi előadás rendezésére készül. A rendezőnő el is mondta, hogy szívesen tér időnként ide vissza, szereti a város atmoszféráját, és fantasztikus alkotótársakra lelt itt.
Hogyan indult az együttműködés a szabadkai Gyermekszínházzal?
– 2007-ben kaptam először meghívást a szabadkai Gyermekszínházba. Mivel akkoriban kezdtem el foglalkozni, kísérletezni, hogy milyen lehetőségek vannak a gesztusok nyelvén való mesélésben, a tárgyak metaforikus megjelenése hogyan mond el úgy egy történetet, hogy a beszéd, a szó nincs a segítségünkre; így esett a választásom egy olyan előadásra, amely szöveg nélkül beszél a nézőkhöz. Ez volt az Emberke című előadás.
Az, hogy az első rendezés után többször is visszatért, azt sugallja, hogy jól érzi magát Szabadkán. Milyen alkotói közeget talált itt? Másabb mint Magyarországon rendezni? És az évek során tapasztalt-e változást az itteni alkotói munkában bármilyen téren, bármilyen irányban?
– Szeretek Szabadkára jönni, szeretem a város atmoszféráját, szeretem az embereket, akikkel itt találkoztam, barátságok szövődtek, fantasztikus alkotótársakra leltem. Azt gondolom, színházat csinálni az egész világon, bárhol is vagy, mindig ugyan olyan. A recept egyszerű: végy néhány fanatikus alkotni vágyó, valamit az emberekkel közölni szándékozó embert, és hagyd őket békén szárnyalni. Persze nem ilyen egyszerű az élet, de ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor ez kéne, hogy legyen a lényeg. Mikor először rendeztem Szabadkán, akkor bontották le a Népszínház épületét. Egy daruról lógó óriási vasgolyóval rombolták le az épületet. Beégett az emlékezetembe, ahogyan az emberek álltak az utcán, és nézték, hogyan dől össze az épület. Olyan volt az egész, mint egy kivégzés. A Színház azóta sem épült vissza, mindig ez jut eszembe, amikor a sétálóutcán járok. Változás? Az emberek jól akarnak élni, jó színházat akarnak látni, és jó színházat akarnak csinálni. Mindig így volt, néha megváltoznak az előjelek, de az ember mindig marad.
2010-ben az Ön nevéhez kötődően indult el itt nálunk egy máig nagyon népszerű új színházi forma: a pelenkáz színház. Azelőtt nálunk ilyen jellegű előadások nem voltak. A 2010-es Színes mese után még több pelenkás színházi előadást is rendezett, a Keltetőt, az Icurka-picurkát és legutóbb a múlt év végén bemutatott Kicsi vagyok én címűt. Milyen a jó pelenkás színházi produkció? Mire kell figyelni, milyen szempontokat tart fontosnak a legkisebbeknek (0-36 hónapos korig) szóló előadásoknál?
– Erről hosszú-hosszú tanulmányokat írtak már, nagyon sokat vitatkoztak, hogy miért is kell a babákat színházba vinni. Kodály Zoltán híres mondását idézném, hogy „a gyerek zenei nevelése a születés előtt kilenc hónappal kezdődik”. A jó babaelőadás figyelembe veszi a kicsik életkori sajátosságait, ám nem didaktikusan akar valamiről szólni, hanem lehetőleg magas művészi színvonalon, minden lineáris történetmesélést mellőzve érzeteket, érzelmeket, atmoszférákat, rövid kis játékos jeleneteket, jeleket mutat a nézőknek.
A pelenkás színházi előadásoknál a színek, hangok, formák megfelelő használata kifejezetten fontos lehet, de a többi rendezését is látva, úgy tűnik, a színek, a hangok ötvözése különös jelentőséggel bírnak az Ön számára. Erről rögtön A kékruhás kislány története című előadás jut eszembe. Van rendezői hitvallása? Mi az, aminek egy Bartal Kiss Rita rendezte előadásban mindenképpen benne kell lennie?
– Nincs ilyen, vagy csak én gondolom ezt. Persze néha az alkotótársaim agyára megyek, mert addig, amíg nem érzem meggyőzőnek az elemek egységét, addig folyamatosan „zaklatom” őket. Számomra nagyon fontos a vizualitás, amikor készülök egy előadásra, akkor a legfontosabb, hogy a belső képi „mozim” meglegyen. Ha ez nincs meg, akkor nem érzem jól magam.
Úgy hírlik, hamarosan ismét visszatér Szabadkára rendezni. Mi árulható el a tervekből?
n Csík Mónika írásaiból készül egy új előadás a Gyermekszínházban. Még a kitalálás folyamatánál tartunk, ez a legszabadabb alkotói folyamat, mert itt még a legvadabb ötleteket is ki lehet mondani, nem érdekes: mennyi pénz, paripa, fegyver… aztán ez persze sűrűsödik, és lekopnak a nagyon vad ötletek (vagy átvándorolnak egy másik előadásba).
