Gulag: Главное управление исправительно-трудовых лагерей (Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej), azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága
Fejlövéssel kezdődött.
Kiállt a művészeti vezető és elmondta, hogy mit fogunk látni. A magára valamit is adó néző ilyenkor föláll és kimegy. Maradtunk.
A hőlégballon, amellyel a színpadi produkció szereplői és mi nézők az est folyamán szerettünk volna magasra emelkedni, kiengedett, önhibáján kívül a színpadon hevert. Csupán a remény maradt, hogy a csoda, ami miatt találkát adtunk egymásnak, mégis megvalósul, és a színház hőlégballonjával kissé a hétköznapok fölé emelkedhetünk.
De mi is volt a színen, amikor megpróbálunk visszazökkenni a valótlanságba?
Fekete színpad, takarás nélkül, spárga és lécek. Álló kép. Félhomályban. Nők és férfiak. Megmozdulnak. A színpad mélyén kifeszített vásznon, hanggal megerősítve nehezen kivehető képek suhognak. Az idő. Nyugtalanság, hideg végtelenség érzete vesz erőt rajtunk. Apró jelek, tartás, táncfragmentumok és női kéz a férfiak arcán. Az arcomon. Szeretem. Abban a pillanatban éreztem, ma este ismét megtörténik a csoda. Tudtam az a bizonyos képzeletbeli hőlégballon mégis elindul velünk. Felemelkedtünk.
Itt be is kellene fejezni ezt a kis reflexiót, mert ennyi is elegendő lenne annak bizonyítására, hogy a színpadnak, a művészetnek hatalma van velünk, általunk és fölöttünk. Mindig a semmiből indul, nyílt színről vagy takarásból, lényegében a három fekete fal közül a nézőtér felé. Itt vagy megtorpan és a szakadékba zuhan, vagy velünk együtt, egy rövidke időre a valóság fölé tud emelkedni.
Kedden este, hála a budapesti Duna Művészegyüttes Mementó című táncelőadásának az Újvidéki Színház színpadán, másfél órára kiléptünk a szürke valóságból. A legegyszerűbb és legtökéletesebb színpadi eszköz, az emberi test és lélek segítségével egy szertartásban vehettünk részt, amelyben nem volt szükség szavakra. Az ember lelke mindig táncol. A tánc, lényünk ünnepi állapota a lét és a nemlét peremén. A lépések, forgások, a mozgás és a mozdulatlanság szertartássá nőt, mert úgy akartuk.
Nem ült mellettem Pina Bausch, aki teljesen megváltoztatta a hagyományos táncművészetet. Ő mosolyával, vagy apró mozdulataival jelbeszéddé formálhatta volna, amit a színpadon látunk. De mit is láttunk? Táncot? Balettet? Színpadi mozgást? Az emberi lélek kétségbeesését, örömét és gyászát, kiteljesedését tánclépésekben? Igen, mindezt együtt, a legtökéletesebb színpadi eszköz, az ember által.
Nem ült mellettem Novák Tata sem, aki a hagyományos néptáncot bontotta ki egyszerű, de nagyon kemény magjából, úgy, hogy az, eredeti értékéből nem veszítve tudott korszerű, és erőteljes színpadi nyelvvé is alakulni. Őt sem kérdezhettem meg, hogy az egyén, aki tartása, mozgása, jelenléte alapján elnyerte tetszésemet, építi vagy rombolja a tánckar hatását.
A nézőtéren az ember mindig másokkal együtt van egyedül. Egyedüli támasza csak saját élete lehet. Élményvilága, nyitottsága, pillanatnyi hangulata fogja meghatározni, hogy milyen befogadó, milyen partnere lesz az előadóművészeknek. Utaztunk. Egy embertelen út csonttá fagyott mérföldkövei vezettek bennünket. A meleg, reménykeltő otthontól Szibériáig és vissza. Helyben jártunk. Szertartás volt. Megemlékezés honfitársainkról. Sem az otthon, sem Szibéria nem lett ugyanaz. A több ezer ember élete sem, akinek, Malenkíj robot néven elhíresült pokolbéli szenvedését és hazatérését, illetve halálának emlékét idéztük meg. A táncosok lenyűgöző előadásukkal tették ezt, mi jelenlevők, figyelmünkkel és együttérzésünkkel. Együtt álltunk fel.
A Duna Művészegyüttes előadása teljes értékű szertartás volt, melyet a szerény számú újvidéki közönség őszinte tapssal jutalmazott.
Az előadás alkotói:
A Duna Művészegyüttes táncosai
Zeneszerző: Szokolai „Dongó” Balázs
Dramaturg: Hegedűs Sándor
Jelmez-díszlettervező: Túri Erzsébet
Asszisztens: Bonifert Katalin
Produkciós vezető: Letenyei Gábor
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt
