A levéltári dossziék mélyén lapuló titkok drámájának is nevezhetnénk Nikita Milivojević szabad asszociációkból építkező előadását, mely a magyar posztmodern irodalom legkiemelkedőbb egyénisége, Esterházy Péter műveinek ihletése révén jött létre. Milivojević Kis Magyar Pornográfiájának helyszínéül mégis szinte bármelyik kelet-közép-európai ország szolgálhatna, hiszen a 20. század második felére jellemző kifogástalan frizurák, hibátlan szabású ballonkabátok és megbízható írógépek keretezte hétköznapok hátterében a valóság szövetét láthatatlanul, mégis minden ízében átjárja a másik ember megismerhetőségébe vetett kétely. A kezdeti örömmámor helyét így percek alatt felváltja a rémálom álruháját fel-felöltő, fájdalmasan kijózanító realitás, melyben a szemünk láttára omlik össze egy apa évtizedeken át megingathatatlannak hitt szerepe. Egyrészt könnyű azonosulni a keserves felismeréssel megbirkózni kénytelen, Sirmer Zoltán alakította Narrátorral, hiszen így vagy úgy, de időnként mindannyian csalódunk szeretteinkben. Az előadásban egymásra vetülő idősíkok révén azonban hiperrealista módon kerül nagyító alá a tehetetlenség, a párbeszédre való képtelenség, a helyzetek, viszonyok és indokok megértésére tett ellenállhatatlan, mégis időről időre kudarcba fulladó kísérlet. És míg mindez a Narrátor vergődését súllyal, átélhető gyötrelemmel tölti meg, ott látjuk a jelentéseit változó minőségben megszövegező Apát Balázs Áron alakításában, akinek hosszú csöndjei, kísérteties kacajai, részeg duhajsága a beszervezettek lelki tusáinak különféle stációiba engednek bepillantást anélkül, hogy indokaira akár egy pillanat erejéig is fény derülne. A színpad az előadás másfél órájára intim térré változik, ahol testközelből követhetjük végig a két főszereplő párhuzamos vívódását, és ahol a Narrátor számára addig biztonságot jelentő tárgyak – az íróasztal, a ceruza és a papír – egyszeriben a valóság legfenyegetőbb elemeivé válnak. A zenék, zörejek és fények dinamikájának, intenzitásának folyamatos váltakoztatása, a szereplők (a feleséget, anyát, századost, főhadnagyot, kapitányt, ÁVÓ-sokat, hivatalnokokat, újságírókat, drukkereket alakító Elor Emina, Mészáros Árpád, Ferenc Ágota, Ozsvár Róbert, Huszta Dániel) horizontális és vertikális helyváltoztatásai, Amalia Bennett koreográfiái révén különleges pulzálásnak, ritmusjátéknak lehetünk részesei, és észrevétlenül mi is mantrázni kezdjük a kérdést: ha a saját családunk a tét, hol kezdődnek a kollektív bűnösség, és hol érnek véget az egyéni felelősség határai.
