Újabb bemutatóval várja közönségét az Újvidéki Színház hétfőn, június 5-én: Antal Szilárd állítja színpadra Milan Begović Ki a harmadik című művét, az előadásban pedig Jankovics Andreát, Simon Melindát és Soltis Lehelt láthatjuk. A közelgő premier alkalmából a Ki a harmadik alkotógárdájával beszélgettünk.
Jankovics Andrea elmondta, az előadás egy duodráma, amiben felbukkan egy cseléd, mégsem ő a harmadik.
– Olyan házaspárról van szó, akik nyolc éve nem találkoztak; a férj hadifogságból jön haza, a feleség pedig ezalatt nyilvánvalóan élte a saját életét. Féltékenység, dühöngések, vagyis minden van, ami ilyen esetben a való életben is előfordul. Még mindig folyamatában vagyunk, még mindig alkotunk, keresgélünk. Ez egy annyira natúr szöveg, hogy nem tudtunk úgy hozzányúlni, mint egy színpadi darabhoz, nagyon sokszor azt vettük észre magunkon, hogy folyamatosan improvizálunk, új dolgokat csinálunk. Gyakran nem tudunk egy-egy mozzanatot megismételni, mert ha a partner nem úgy mondja, ahogyan korábban, a válaszreakció is más lesz, és ez fordítva is így van. Abban meg is egyeztünk Lehellel, hogy lesz, ahogy lesz. Muszáj egymásra épülnünk, és nagyon odafigyelni a másikra. Nekem ez az előadás mindenképp kihívás, ugyanis öt évig távol voltam, Budapestről jöttem haza, és ezalatt egyáltalán nem foglalkoztam színházzal. Előtte tizenpár évig itt voltam, még diákszínjátszóként kezdtem 1995-ben, nem kevés időt töltöttem a színházban és a színpadon, viszont el kell, hogy mondjam, félek ettől az egésztől, mert az a rutin és tapasztalat, ami a játék folyamán biztonságot ad, félelmet kelt az emberben, amikor nem játszik.
Soltis Lehel az előadás alapját képező Begović-műről is beszélt.
– Milan Begović horvát író, a Monarchia szülöttje, aki ezt a darabot 1925-ben írta, és ebben a korban is játszódik. A történetet megpróbáltuk a mi újabb világunkhoz adaptálni, és még keressük a helyét. Begović egyébként költő volt, tehát ez egy nagyon szép, lírai szöveg, azonban az emberi viszonyok inkább költőien vannak megfogalmazva, mintsem reálisan. Találtunk egy magyar fordítást, amit valamikor az 1940-es években játszottak Budapesten, de ez nem volt használható, így Ferenc Judit lefordította, Andrea pedig lektorálta a horvát szöveget. Keressük magunkat, az érzéseket, azokat a viszonyokat, amiket színpadra lehet vinni a 21. században ez alapján a szöveg alapján.
Andrea azt is elmondta, hogy talált egymásra az előadás csapata: őt a színház igazgatója kérte fel a közös munkára, mert hallotta, hogy visszatért Újvidékre. Örül az invitálásnak, mert habár szereti a magyarországi gyermekkiadónál végzett tartalmi szerkesztői munkáját, hiányzott neki a színpad.
Leheltől megtudtuk, a közel száz évvel ezelőtt íródott darab szövegvilága, nyelvi megfogalmazásai is kihívás elé állították az alkotógárdát, ezért még kutatnak az adekvát kifejezési módok után, hogy a saját érzéseik a szöveggel együtt megfelelő módon jussanak kifejezésre. Az előadás ugyanakkor nem a 21. században játszódik, ugyanis az volt az elképzelésük, hogy kortalanná tegyék a történetet, ami bármikor és bárhol megtörténhet, mert emberi kapcsolatkoról szól, melyek kibontakoztatása szempontjából a történelmi háttér kevésbé fontos.
Antal Szilárd szerint a kihívás abban nyilvánul meg, hogy a közönség számára érdekes módon állítsák színpadra Milan Begović művét.
– A szöveg Venczel Valentin igazgató ajánlata volt – felmérve a kapacitásokat és a lehetőségeket, ez mutatkozott a legpraktikusabb megoldásnak az évad végére, mert párhuzamosan még három produkció is készül, továbbá a Tanyaszínház is közeleg, és a Sterija Játékok keretén belül az Újvidéki Színházban is bemutatnak néhány előadást. Mivel univerzális érzelmekről és tulajdonságokról van szó, bele lehet olvasni a kor szellemét, és az aktualitását ma is könnyű megtalálni a kilencven évvel ezelőtt íródott darabnak. A körülmények, a helyszínek és egyes motívumok persze azóta eltérnek, de az ember belső és legintimebb beállítódása azóta nem változott meg annyira, hogy ne lehessen ma is aktuális problematikaként megélni.
