Az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpad idei utolsó előadásának címe A kislány meg az oroszlánok, bemutatója pedig június 11-én, vasárnap lesz. Ennek apropóján Jankovics Andrea színésznővel beszélgettünk, aki ezúttal rendezői szerepben próbálhatta ki magát.
Lázár Ervin Kisfiú meg az oroszlánok című művét dramatizáltad. Hogyan alkalmaztad színpadra a meseregényt?
A színpadi adaptációt elkészíteni nem volt egyszerű feladat. A darabban folyamatosan cserélődtek a figuráink a próbák előrehaladtával, mivel vezetőként első évemet töltöm itt a Diákszínpadon, nem ismertem a gyerekeket, és nem tudtam, kiből mit lehet kihozni. Ez a meseregény ilyen szempontból nagyon nem volt megfelelő egy tizennyolc fős csapat számára. Először is teljesen át kellett alakítanom, maivá varázsolnom, s áthelyeznem egy, a gyerekek számára könnyebben elképzelhető világba, ugyanis ez a történet kisebb korosztálynak megfelelő, az ő képzeletvilágukat foglalkoztató téma. Az én csoportom 11–16 éves gyerekekből áll, s ők már a kütyük, a tények, a rohanás világában élnek. Meg kellett találni, hogyan tudom őket bevonni érzelmileg egy olyan témába, ahol még mindig a legfontosabb a szeretet szülő és gyerek között, vagy egy közösségben, illetve baráti körben, valamint rámutatni egy-egy barátság fontosságára, sorstársak, kollégák egymásért való kiállásában. Konkrétan hét emberre írtam külön szöveget, szerepet. Hat kislány viszi végig az egész mesét, olyan, mintha az ő szemükön keresztül néznénk a történetet. Hosszas beszélgetések, utasítások után megkértem ezt a hat, nagyon ügyes, kislányt – név szerint Balázs Nikoletta, Bubalo Inesz, Horváth Vilma, Kónya Laura, Kónya Lea és Vorkapić Anja –, és ők az egész szövegkönyv alapján megírták a saját jeleneteiket. Majd az általuk írott részeket is átnéztem persze, korrigáltam meg átalakítottuk. Nagyon büszke vagyok rájuk ilyen szempontból is. Azt is figyelembe kellett vennem az adaptáció előtt, hogy a fiúszereplőkből lányszereplőket formáljak. Ebben a meseregényben ugyanis elég sok a férfiszereplő, és mindössze három fiú van a csapatomban, s most már egy negyedik is, Dévai Tibor, aki a nagycsoportban alkot és alakít nagyon szépeket. Megkértem, hogy segítsen ki bennünket. Ő játssza Robertót, a főorvost, aki a táncosnő-balerina Arabellának, vagyis az egyik kulcsfigurának a rég elveszett szerelme, akit a végén meg is talál.
Mikor kezdtétek a próbákat?
A darab próbafolyamatát egy tavaly októbertől kezdődő, hosszas munkafolyamat előzte meg, melynek részeként beszédet, éneket, színpadi mozgást tanulhattak. Majd ezt követően különböző helyzetgyakorlatokkal igyekeztem bevezetni őket a darabunk világába. Huszta Dániel is a segítségemre volt mindenben. Tavaly ugyanis ez az ő csoportja is volt. Aztán februárban kezdtünk komolyabban foglalkozni a darabbal. A munka sajnos nagyon lassan haladt – csak hétvégente, általában szombatonként találkoztunk, havi négy alkalommal, ami borzasztóan kevés. Gyerekeink nagyon le vannak terhelve. Nagyon sok, iskolán kívüli aktivitást vállalnak, ami gyönyörű és dicséretre méltó, ám talán kevesebbet kellene bevállalni és azon teljes erőbevetéssel dolgozni. Ezt a szülőknek is fel kellene ismerniük. Remélem, ezen a jövőben változtatni tudunk, s talán kevesebb gyerekkel, sokkal komolyabb munkát lehet majd végezni.
Színészként a rendezők instrukcióit követed, most viszont megváltozott a szereped, hiszen ezúttal te vagy a rendező. Milyen számodra a szerepcsere?
Őszintén bevallom, én rendezőként nem tudok gondolkozni. Nekem színészi agyam van. Azt pontosan látom, hogy egy-egy figura milyen tulajdonságokkal bír, mik a gátlásai, előnyei, mit érez, hogy viselkedik egy-egy helyzetben, honnan jön, hova tart. A helyzetek, a frappáns megoldások kitalálása, képi világok megalkotása fejtörést okozott. Ám ezzel keltem, ezzel feküdtem. Kipréseltem magamból a legtöbbet. Mindig is csodáltam a rendezőket. Lenyűgöz egy-egy jó rendező briliáns észjárása, kreativitása. Sokat lehet tőlük tanulni. Szerencsémre elmondhatom, hogy nem egy rendezőóriással dolgoztam már, aki a térségünkben alkot, sőt némelyikkel együtt alkottam, együtt agyaltam egy-egy darab kapcsán, így volt miből táplálkoznom. Erősen bízom benne, hogy nem téves útra tereltem a darabot, s a gyerekek szeretik majd játszani, magukévá teszik és élik majd a világát, többek lehetnek általa, s ha már bennük megszületik és élvezik majd, a néző is élvezni fogja.
Előző beszélgetésünkkor említetted, hogy nem dolgoztál még egyszerre ennyi gyerekkel, ennek ellenére gördülékeny a közös munka, és fegyelmet tudsz köztük tartani.
Nagyon jól megy, mivel anya vagyok, és a saját gyerekemet is következetesen szeretem nevelni, szépen, finoman a háttérből, úgy, hogy ne is vegye észre. Ugyanezt próbáltam csinálni szeretettel, megértéssel az egész csapatnál, úgy irányítani őket, hogy ne vegyék észre: én most dirigálok vagy irányítom őket. Fegyelmet mindenképpen kellett gyakorolnom, legfőképp most, a finisben. Nagyon sokuknak egyáltalán nincs színpadi tapasztalata, azt hiszem, nyolc-tíz gyerek jött teljesen újonnan, és igaz, hogy haladó csoport vagyunk, de attól függetlenül sokan még nagyon kezdők, egyszer sem álltak színpadon, közönség előtt. Szerdán bemutattuk a nagycsoportosoknak az előadást, és nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy beültek, reagáltak, megnézték, közönséget szimuláltak, mert legalább a kicsik is megérezték, hogy milyen az, amikor nézik őket. Hiszen ez teljesen más, mikor benn ül a próbán az a pár ember, aki egyébként is benn szokott lenni. Nagy segítségemre volt az utolsó héten Juhász Valéria tanítónő, aki a Diákszínpad kezdetei óta itt van, és foglalkozik a gyerekekkel, mert ő az, aki minden apróságra oda tud figyelni. Ugyanígy Figura Ziát is meg kell említenem, aki mint a Diákszínpad vezetője, szintén nagyon sokat segít most a főpróbahéten, és a gyerekeknek tartalmas, hasznos dolgokat mondott el, amik az én figyelmemet talán elkerülték, mindezt egy más nyelven – ez is hasznos volt számukra, hogy nem csak tőlem hallják az instrukciókat.
Tervezel-e a jövőben is együttműködni a Diákszínpad bármely csoportjával?
Nagyon megszerettem ezt a munkát, a szívemhez nőttek a gyerekek, és remélem, hogy ugyanezt a csapatot tudom majd továbbvinni, mert úgy érzem, hogy most kezdjük valójában megismerni egymást. Ez inkább egy ilyen kezdeti ismerkedős buli, egy mit-csináltunk-ez-alatt-az-év-alatt, mint egy nagy előadás. Úgy kell felfogni, mint az egész évadnak, az egész évi munkánknak egyfajta összegzését. Egész évben sok időt töltöttünk el azzal, hogyan beszélünk, hogyan ülünk, hogyan mozgunk a színpadon, mert ennek még az elején vagyunk. Majoros Róbert fénymester és Bíró Tibor hangmester segítségével ez természetesen egy színházi produkcióvá fog válni. A folytatás nyilván attól is függ, hogy ki az, aki tovább tudja ezt vállalni a rengeteg más munkája mellett, mert nagyon sok hiányzásunk volt: ezek a gyerekek horgászversenyre, lovagolni járnak, irodalmi, matematika, informatika, hajómakett-építő versenyeken vesznek részt, népi táncolnak. Valószínű, hogy morzsolódnak majd le, de lehet, hogy jönnek újabbak is, ezt még nem lehet előre látni. Szurkoljatok nekünk, és járjatok színházba!
