Az Alternatív és Kísérleti Színházak 44. Nemzetközi Fesztiváljának elnevezéséhez és koncepciójához hűen csütörtökön este a Nyári Mozi Színházi Közösség Döbrei Dénes rendezte Imago Sonus című előadása képében ismét egy különleges produkciót láthatott a közönség.
Amikor a nézők bevonulnak, hogy elfoglalják helyüket a nézőtéren, Hirman Csaba éppen az utolsó ecsetvonásokat viszi fel a színpad közepén felállított, vászonnak tűnő felületre. Aztán elsötétül a terem, az egyedüli fényforrásnak számító szűrt vörös pedig a színpad szélén elhelyezkedő, hangszerekkel körülvett Jasna Jovičevićre esik. Mélyről indító szaxofonjátékáról a fények irányának és intenzitásának fokozatos változásával (fénymester Boris Butorac) a figyelem a színekkel megtört fehérre, a függőleges vászonra helyeződik, a felület közepét pedig először csak egy ujj szakítja át, rövid időn belül azonban kibontakozik, megszületik a két test. Döbrei Dénes és Varga Henrietta ezt követően Jansa Jovičević improvizatív zenéjének jellegével, intenzitásával, erejével összhangban artikulálatlannak ható, mégis minden mozdulatában tökéletesen kontrollált táncot ad elő. Az imágó állapotból való kiszabadulásuk értelmezhető akár egy kérészpár villanásnyi nászaként is, az előadás ugyanis mindössze ötven percig tart. Gépiesnek ható, vontatott táncukba, ösztönszerű gesztusaikba, intenzív mimikájukba azonban a megjelenítettnél emberibb érzelmeket talán nem is lehetne belesűríteni. Valami nagyon ősi, nagyon mélyről jövő, telített energia, egyúttal fájdalom van az arcukra írva, mozgásukba kódolva, olyasmi, ami a lét végességének szűnni nem akaró tudatát eleveníti meg, miközben a függőleges vászonról a testükre került festékkel újabb alkotást hoznak létre, hiszen mozdulataik mintákat hagynak a táncteret szimbolizáló, földre fektetett, 280x350 centiméteres fehér vásznon. Jasna Jovičević mindvégig együtt lélegzik a táncosokkal, az általa létrehozott fúziós zene legalább annyira intenzíven a látványhoz tartozik, mint a mozgás, nemhiába Imago Sonus az előadás címe. A tánc, a zene és a képzőművészet igazán egyedülálló szintézise bontakozik ki tehát az előadásból, amelyben nemcsak a nemek egymáshoz való viszonya, a férfi és a női princípium megbonthatatlan, mégis folyton megbomló egysége, hanem a születés, az alkotás és az elmúlás egy, már-már elfeledett formája is megelevenedik előttünk.
