Raffai Ágnes szabadkai színésznő nyerte el a fődíjat a Versünnep Fesztivál professzionális színészeknek, előadóművészeknek és szakirányú hallgatóknak meghirdetett szavalóversenyén, amelyet a költészet napja alkalmából rendeztek meg a budapesti Nemzeti Színházban pénteken. Raffai Ágnes a Versünnep-díjat, Muharos Lajos Munkácsy-díjas ötvösművész kisplasztikáját és az azzal járó 1 millió forintot Terék Anna külFÖLD című versével érdemelte ki. A színésznőt a versről és a jövőről kérdeztük.
Mit jelent számodra a Versünnep Fesztivál?
– Már egész kiskoromban szerettem verset mondani, később szavalóversenyeken is részt vettem. 2007-ben egyetemistaként felléptem a Versünnep Fesztiválon, akkor eljutottam a döntőbe, és közönségdíjas lettem. Nagyon jó dolognak tartom, hogy ilyen megmérettetési és megmutatkozási lehetőséget biztosítanak a felnőtteknek. Mivel a határon túli magyarok is részt vehetnek rajta, ezért összmagyar kulturális eseménynek is nevezhetjük ezt a szavalóversenyt. Három verset kellett elszavalni, egy első világháborúsat, egy családi témájút és egy kortárs költő versét. Az elődöntő után a zsűri javaslatára Terék Anna versét szavaltam el a döntőben.
Miért épp ez a vers?
– Annát már nagyon régóta ismerem, barátok vagyunk. A versről azt kell tudni, hogy 2008-ban az egyetemi tanulmányaink keretében behatóbban foglalkoztunk a vajdasági magyar irodalommal. Majd ebből kifolyólag a szülőföldön maradás és az elvándorlás témájára összpontosítottunk. Ekkor kértem meg Annát, hogy írjon egy verset ebben a témakörben, és így született meg a külFÖLD. Azóta érlelődik bennem ez a vers, és többször, több helyen elszavaltam már. Nagyon közelinek érzem magamhoz azt a gondolatvilágot, amelyet Anna ebben a költeményében megfogalmaz. Természetességgel, egyszerűséggel és őszinteséggel egy igazán mély mondanivalójú művet alkotott.
Milyen, Budapesthez fűződő tapasztalataid vannak?
– Óvodáskoromban a családommal fél évet éltünk a magyar fővárosban, de nem éreztük jól magunkat, ezért hazaköltöztünk. Jóval később fél évet tanultam a Budapesti Színművészeti Egyetemen, és tavaly rendszeresen feljártam, szintén tanulmányok folytatása céljából. A városban otthonosan mozgok, és átérzem az ottani rohanást és személytelenséget. Egyszer olyan helyzet adódott, hogy lekéstem az aznapi utolsó hazafelé tartó vonatot, és emiatt sírva fakadtam. Akkor pontosan az történt velem, mint a versben: senki nem nézett rám, senki nem jött oda megkérdeni, hogy mi a baj. A tanulmányaimból kifolyólag többnyire a művészek világában forogtam, és ott csupa nyitott emberrel voltam kapcsolatban, közöttük nem éreztem magam kirekesztettnek.
Mit lehet kezdeni egymillió forinttal?
– Még nincs a kezemben a pénz, tulajdonképpen még fel sem fogtam, hogy mekkora ez az összeg. Többen mondták, hogy ezért megérte dolgozni, de én nem a pénzért és egyéb jutalomért, hanem a magáért a vers mondanivalójáért és értékéért álltam ki a zsűri elé. A férjemmel babát várunk, és ezt a pénzt a családi fészek építésére fordítjuk majd.
Hogyan tekintesz a jövőbe?
– Már hosszabb ideje a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségben dolgozom, és amatőr színjátszókkal foglalkozom. Nagyon fontosnak érzem, hogy segítsem a fiatal tehetségeket. Jelenleg elsőéves hallgató vagyok a Szegedi Tudományegyetem Gyógypedagógiai Karán, ahol logopédusnak tanulok. Szeretném továbbfejleszteni magam, és szeretnék megtanulni olyan szakmai dolgokat, amelyek által a jövendő színésznemzedékeknek segíthetnék. Természetesen a színészi játékot nem szándékozom száműzni az életemből.
