(Gergely Árpád felvétele)
Nemrég átadásra kerültek a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség legrangosabb elismerései. A Magyar Életfa-díjat egyebek közt a nyolcvanéves Albert János nyugalmazott színművész vette át. Pályája során gyakran játszott zenés-táncos produkciókban, de olyan előadásokban is, mint pl. a Tarelkin halála, amelyben mélyebb oldalát is megmutatta. Albert Jánossal és színházvilágunk másik kiválóságával, nejével Máriával, otthonukban beszélgettünk Szabadkán. Amint betoppantam hozzájuk, a díjátadó felől érdeklődtem:
– Nagyon szép volt, de nekünk már fárasztó, a díj viszont itt van a falon – mutatta Albert János, majd pedig azt is megkérdeztem mit érzett, amikor kiderült, hogy díjazott lesz.
– Nem számítottam én már semmire sem, ez úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Meglepett, hiszen nekem csak a munka jutott, a díjak elkerültek. Nem is érdekeltek igazán, eddig még senki sem vitt díjat a sírba. Azt sem szerettem, ha „művész uraznak”, Albert János vagyok és kész. A közönség szeretete vonzott, akkora tapsokat kaptam, ami felért az elismeréssel. Amikor értesültem a díjról, örültem is, meg nem is. Nem tudtam azonnal felfogni a jelentőségét. A díjátadó ünnepségen jöttem rá, hogy súlya és értéke van. Ez egy elismerés a munkáért, ami nehéz és hosszú volt. Megközelítőleg 140 előadásban játszottam, évente akár öt új produkcióban, amiből három-négy főszerep vagy jelentős szerep volt. Mással nem is tudtam foglalkozni. Mivel pedig énekeltem és táncoltam is, főleg zenés előadásokban szerepeltem. Ez azt jelentette, hogy nemcsak a szöveg-, hanem a tánc- és az énekpróbákon is részt vettem. Kevesen énekeltek és táncoltak akkoriban annyit, mint én.
Milyen út vezette el a színház világába?
– Tizenéves lehettem, amikor anyámmal Szabadkán vendégeskedtünk, és megnéztünk egy előadást, a Mézeskalácsot. Arra is emlékeszem, hogyan nézett ki a színpad és hol ültem, amikor becsukom a szemem, mintha még most is látnám Raczkó Ilust. Nagy hatást tett rám, de nem gondoltam, hogy valaha is játszhatok majd, ráadásul abban színházban. Talán a sors rendelte így, valamiféle isteni küldetés lehetett, ami nem mindenkinek adatott meg. Éltem a feketicsi falusi kis életemet, soha nem gondolva arra, hogy színész leszek. Azután egy amatőr színjátszó találkozón a topolyai színház igazgatója, Dimitrijevics Mara felfigyelt rám. Megkérdezte hány éves vagyok, majd azt mondta, jelentkezzek, miután leszolgáltam a katonaságot. Erre nem is került sor. Hazajöttem, cséplőgépnél dolgoztam, délben hozták az ebédet kis kosárban, és ott volt egy meghívó is a topolyai színháztól. Ez 1958. október végén történt. Elmentem és szerződtettek is színésznek. Megfeleltem, pont ilyen típust kerestek. Sajnos rövid életű volt ez a szereplés, két évig tartott, eközben öt előadásban játszottam. Azután hozzá lettünk csatolva a szabadkai színházhoz és innen folytatódott minden tovább.
Hogyan emlékezik vissza az elmúlt színházi évekre?
– Történtek szép dolgok és csúnyák is, volt ami fájt és ami megnevettetett. Viták is voltak, sohasem szerettem az igazságtalanságot, mindig megmondtam a magamét. Rengeteget utaztunk, majdnem minden másnap, és ez valamelyest a családi élet rovására ment. Fiunk csaknem tízéves házasságunk után született. Amikor nagyobbacska lett, már tudta, hogy ha készülődünk, akkor elutazunk. Sírt és azt mondta, kiszúrja az autóbusz gumiját, hogy ne utazzunk el. Szerencsére kedves anyósom sokat segített, gondot viselt a gyerekről, tudtuk, hogy jó kezekben van. Most pedig már van két aranyos unokánk is. A színházzal bejártuk egész Vajdaságot, tíz éven keresztül rendszeresen Szlovéniába is mentünk, emellett utazunk Belgrádba, Nišbe, Szkopjéba, Budvára… Bejártuk a régi Jugoszláviát, vendégszerepeltünk Romániában is. Fontos feladatunk mégis az volt, hogy a legeldugottabb magyarlakta helyre is elvigyük a szép magyar szót. Sokat zötykölődtünk az autóbuszban, több helyre pedig csak gyalog juthattunk be, mert nem volt kiépített út és nagy volt a sár. Nem csak mi utaztunk. A hatvanas években Dévics Imre erős színházat csinált. Magyarországról népszerű rendezők és színészek érkeztek: Psota Irén, Sinkovits Imre, Mezey Mária, Honthy Hanna, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Voith Ági, Bodrogi Gyula, Kiss Manyi… Akkora volt a taps, hogy hullott a vakolat. A színház mást jelentett akkoriban, volt közönség és nem mindenkinek volt tévéje.
Azonosították-e valaha valamelyik szerepével?
– Az esőcsinálóban Jimmyt játszottam. Ezzel mentem először Szlovéniában, ez hozta az első nagy sikereket. Az ottani nézőktől hallottam, hogy mindig böngészték a plakátokat, játszik-e „Jimmy” az előadásban. Tíz éven keresztül mindegy volt, hogy Albert János vagyok-e, játszhattam akárkit, mégis Jimmy maradtam. Az évek múlása azonban egészen mást hozott. Amatőrként meg kellett küzdenem a Hamlettel, amelyben Laertest játszottam. Érdekes módon, évtizedekkel később a Ristić-érában az „apámat” játszhattam. A Koldusoperában kétszer játszottam, először Filch-et, azután sok évre rá pedig Peachumot. Az évtizedek ezt hozzák magukkal.
Mikor ment nyugdíjba?
– Erre 1992-ben került sor. Lebetegedtem, epeműtéten estem át, pont mielőtt Mexikóba mentünk volna a Ristić-színházzal. Rosszul lettem utazás előtt, talpra se bírtam állni. Azelőtt semmi bajom nem volt, utána pedig minden összejött. Fiatal se voltam már, úgy éreztem megtettem a magamét. Azután még az Újvidéki Színház rávett, hogy játsszak előadásokba, de már nagyon fárasztó volt.
Hogyan érintette a szabadkai színházépület lebontása?
– Nagyon lesújtott, nem is akartam arra menni. Eszembe jut a gyönyörű kosztüm fundus is, ami nagyon híres volt, sokan ide jártak kölcsönözni. Tönkre lett minden téve, meg lett semmisítve.
Albert János és Mária végül mégis leszögezték, hogy csak a szépre érdemes visszagondolni. Mint mondták, boldogok, amiért a színház fénykorában játszhattak, mert bármennyire is nehéz ez a hivatás, a színésznek az jelent boldogságot, ha foglalkoztatják.
