Március végén mutatták be a Zentai Magyar Kamaraszínházban Szabó Reginának, az Újvidéki Művészeti Akadémia mesterszakos hallgatójának Egyasszony című vizsgaelőadását, amely Péterfy-Novák Éva igaz történetet feldolgozó regényének Tasnádi István-féle adaptációján alapul. A rendkívül érzékeny és tabusított témákat bemutató monodráma egészen közel hozza a nézőkhöz az olyan témákat, mint a szülészeti erőszak, a súlyos fogyatékossággal élő gyerek, a halvaszülés, a gyerekhalál, illetve a családon belüli erőszak és bántalmazás.
– Szabó Reginát színházról, tervekről, valamint a vizsgaelőadásáról is kérdeztük, és az is szóba került, hogyan érték el Lőrinc Tímea rendezővel, hogy a közönség ne csak szemlélője, hanem részese is legyen a mindnyájunkat érintő és megérintő történetnek.
Az Egyasszony egy nagyon erős érzelmi töltetű történet, mély és tabusított témákat dolgoz föl. Milyen üzenetet szerettél volna közvetíteni vele?
– A célunk az volt, hogy átadjuk azt az erős élni akarást és életörömöt, azt az erőt, amit ez a nő sugároz magából. Meg akartuk mutatni, hogy fel lehet állni egy nagyon nagy veszteség után és egy bántalmazó kapcsolat után is, hogy tovább lehet élni depresszió nélkül, erősen és pozitívan.
Személyes kötődésed van a témához?
– Szerencsére nincs. Mivel még nem szültem, ezért ezt a részét nem ismerem, de ismerek olyan embereket, akik vagy maguk súlyosan fogyatékosak, vagy súlyosan fogyatékos gyerekük van. Az ő sorsuk mindig megérint, és gyakran elfog egyfajta fájdalom, hogy mennyire nehéz lehet nekik. Közben pedig az érintetteken azt látom, hogy ők a legpozitívabb emberek, akiket valaha ismertem. Rendkívül erősek. Nagyon sok erő kell ahhoz, hogy tovább tudjanak élni úgy, hogy ezt a dolgot nem negatívumként fogják föl, hanem a lehető legtöbbet hozzák ki belőle. És azt hiszem, hogy ez így van rendjén.
És magához az átadandó üzenethez, hogy föl lehet állni, hogy pozitívnak lehet maradni, van személyes kötődésed?
– Ehhez igen. Nagyon pozitív embernek tartom magam. Tudtam azt, hogy hogyan kell megfogalmazni azt, hogy ha valami nem jó, akkor abból igenis ki kell lépni, és tovább kell menni, mégpedig úgy, hogy ne ragadjunk bele, ne a rosszat vigyük tovább, hanem inkább azt, amit ebből tanultunk, és ami jó.
Hogyan értétek el, hogy a néző minél közelebb érezze magához a történetet?
– Az volt az elképzelésem, hogy a lehető legközelebb ültessük hozzám a nézőket, tehát ne egy klasszikus színházi térben mutassam be a történetet, hanem ezt megbontva hozzunk létre egy intim teret. Azt hiszem, én ebben a színházban hiszek a legjobban, és azt gondolom, hogy ezzel lehet a legerősebb kapcsolatot kialakítani. Ez már nem is néző és előadó viszonya, hanem inkább egy kapcsolat, egy közelség. Megosztottam Lőrinc Tímea rendezővel ezt az elképzelésemet, és hogy szeretném, ha nem lenne színpad, ha nem lenne semmiféle megkülönböztetés köztem és a nézők között. Úgy gondoltuk, hogy egy váróteremben ez nagyon jól működne, hiszen így a nézők is az előadás részesei, mintha ők is ott ülnének és várnának ebben a váróteremben. Fontos üzenet, amire a darab címe is utal: ez a történet bárkiről szólhat. Ugyan most én mesélem el, de tulajdonképpen bárkinek a története lehetne. Szerintem sok nő fején átfut a gondolat, amikor megtudja, hogy terhes, hogy úristen, minden rendben lesz-e. Volt is egy olyan visszajelzés az egyik tanáromtól, hogy éppen ez fogalmazódott meg benne az előadás után: mintha bent ülnék egy váróteremben, és ezek a gondolatok csak egy pillanat alatt átfutnának a fejemen.
Időben és térben is idehoztátok a történetet: emlegeted Zombort és Szabadkát, pörgeted az okostelefont.
– Igen. A helyszínek és a nevek természetesen kitalációk, amivel érzékeltettük, hogy ez valós történet, ami akár itt is megtörténhet. Szerettük volna, ha a néző nem egy távoli dolognak látja, ami megtörtént valahol Magyarországon a nyolcvanas években, hanem közel érzi magához a történetet. Hiszen van ilyesmire példa sajnos nálunk is. Nagyon sok történettel, személyes élménnyel szembesülök, amik egy kicsit mindig megdöbbentenek. Ezekről nem beszélnek az emberek, pedig nagyon fontos, hogy ezt elkezdjük, mert így tud létrejönni a változás, és így tudjuk feldolgozni a sérelmeinket.
Hogyan készültél fel a szerepre?
– Egy évig tartott, mire rátaláltam erre a szövegre. Amikor elolvastam, azt éreztem, hogy talán ez lesz az, ami a legnagyobb színészi kihívást jelenti számomra, ezzel a pozitív értelemben vett mélyrepüléssel szeretném lezárni az elmúlt 4-5 évet, hogy a lelkemmel és azzal tudjak foglalkozni, ami szerintem a legfőbb ebben a hivatásban. Az volt a cél, hogy minél őszintébb és hitelesebb legyen, amit mondok. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ne alkalmazzam azokat a színészi trükköket és megoldásokat, amiket az évek során elsajátítottam, hanem egy nagyon letisztult és nagyon egyszerű szerepet nyújtsak.
Néhány hónap múlva megszerzed a diplomádat. Mik a terveid ezután?
– Az a tervem, hogy minél többet legyek színpadon, minél többet játsszak színházakban. Jelen pillanatban minden lehetőségre nyitott vagyok. Az egyik osztálytársammal vannak terveink, hogy off produkciókat készítünk, és ezeket visszük mindenfelé, körbejárjuk Vajdaságot. És persze a Tanyaszínház.
Van valami konkrét téma, ami foglalkoztat?
– Jelen pillanatban a legjobban az foglalkoztat, hogy milyen színházra van legfőképp szükség itt Vajdaságban. Vajon mi az, ami a legjobban bevonzza a nézőt, és ami megérinti?
Mennyire tartod fontosnak, hogy a színház társadalmi problémákkal foglalkozzon?
– Nagyon. Szerintem a színháznak az az egyik legfőbb feladata, hogy olyan dolgokról beszéljen, amikről máshol nem biztos, hogy szoktak. A varázsa éppen abban rejlik, hogy az itt és mostban zajlik, nagyon közelről élheti át a néző mindazt, amit egy-egy előadás közvetít. A társadalmi jelenségek, a tabuk, a körülöttünk zajló folyamatok színpadi megjelenítése azért nagyon fontos, mert ebben élünk, ez vesz bennünket körül. Persze kell szórakoztatni is, de a könnyedebb darabok mellett erre is szükség van.
Miben látod a saját szerepedet a társadalomban, a vajdasági magyar közösségben színésznőként?
– Segíteni szeretnék az embereknek, illetve hatni rájuk. Számomra az a legfontosabb, hogy a nézők ne úgy távozzanak, ahogy eljöttek egy-egy előadása, hanem felébredjen bennük egy gondolat, elinduljon valamiféle változás.
Nyitókép: Szabó Regina / Gergely Árpád felvétele
