E hó utolsó napján, 30-án mutatja be a Kosztolányi Dezső Színház Fábián Péter szerzői projektjét, Az Ede tragédiája című előadást, amiről elöljáróban megtudhattunk, hogy fő témaként a családalapítást emeli ki. A produkció improvizációkon keresztül, a próbafolyamat során alakult ki, erről beszélgettünk Fábián Péterrel, sőt a családalapításról is, de mindenekelőtt arról, hogy ki a csuda az Ede.
– Ede egy szabadkai történelemtanár, de ha egy kicsit korábban beszélünk, akkor ezt talán még nem tudtuk volna, ugyanis az egész darabot hosszú improvizációk során fejlesztettük. Persze volt egy előzetes elképzelésem, hogy Az ember tragédiája motívumait felhasználva járjuk körbe a családalapítás problematikáját, és minden színésznek készültem egy karakterajánlattal is, amit azután együtt formáltunk tovább. Az improvizációk során a szereplők egy alternatív életet kezdtek el élni, és ennek középpontjában áll ez a bizonyos Veréb Ede, szabadkai történelemtanár – akit Mészáros Gábor fog alakítani –, és tulajdonképpen az ő olykor komikus, olykor tragikus családalapítási életepizódjait kísérhetjük figyelemmel. Az előadás célja az, hogy közvetlen hangvételű legyen, és arról a nagyszerű dologról szóljon, amiről szerintem Az ember tragédiája is részben szól, hogy mennyi izgalommal, félelemmel, frusztrációval, bizonytalansággal jár az ember életében az, amikor úgy dönt, hogy családot alapít és gyermeket vállal.
Hogyan zajlottak a próbák?
– Rendhagyó próbafolyamattal dolgoztunk. Először is nem tartottunk olvasópróbát. Ahelyett ismertettem a színészekkel, hogyan néz ki egy ilyen improvizációs szeánsz, mik a játékszabályai. Azt kértem tőlük, hogy ne nagyon rugaszkodjanak el saját maguktól, csupán egy kicsit éljék másképp az életüket, mint eddig. Például Mészáros Gábor esetében, mi lett volna, ha nem színésznek áll, hanem történelemtanárnak. Az improvizációk többsége egy lakásban zajlott. Sokat voltunk összezárva kis terekben, egy nappaliban vagy egy hálószobában. A legintimebb helyeken dolgoztunk. Ilyenkor valamelyest mindenki vásárra viszi a bőrét, hiszen a több órás improvizációk során, sok minden kijön az emberből. Szerintem egy ilyen intim közegben sokkal közelebb tudunk kerülni egymáshoz, mintha elővettünk volna egy klasszikus darabot. Úgy láttam, felszabadítóan hatott a csapatra, amikor azt mondtam nekik, hogy az improvizációknál most nem az a lényeg, hogy gyorsan hozzanak ki magukból valami frappánsat és szellemeset. Sőt, ennek épp az ellenkezőjét vártam tőlük, hogy erre ne is törekedjenek, hanem egy alanyi létezést vigyenek véghez. Ez sokkal összetettebb és igazabb annál, mint amit íróasztalnál ülve kitalálnék. Ez benne az izgalmas, hogy színészileg képesek vagyunk valódi reakciókat előhozni. Az improvizációkat hangfelvevővel rögzítettük, utána jött a gépelés, majd pedig a tetemes szövegmennyiség szövegkönyvnyi terjedelműre való visszanyesése, illetve az, hogy kiszitáljuk az aranyat, és meghagyjuk a lényeget.
Miért pont ezt a témát választottad? Hányadán állnak a fiatalok a családalapítással?
– Szembejön velük. Ez egy tapintható társadalmi ügy, hogy a párok egyre később vállalnak gyereket. Ugyanakkor pedig egyre több pártól hallani, hogy problémák merülnek fel gyerekvállalás közben, akár biológiailag vagy pszichésen, és ez most érzékeny téma. Egyrészt ez kezdett el érdekelni. Zárójelben viszont megjegyzem, hogy ez a téma engem személyesen is érint, pont itt tartok én is, gyermekem fog születni. Ösztönösen nyilván ez is arra serkentett, hogy foglalkozzak a családalapítás témájával, mert a feleségemmel együtt bennem is rengeteg kérdés merült fel, ugyanakkor azt gondoltam, hogy színházilag is izgalmas lenne ezt a témát körbejárni. Mivel Ede áll a középpontban, ez nyilván egy férfiszempontú vizsgálata lesz a témának, de jottányit sem elhazudva a női szempontokból sem.
Színművészetin végeztél, miért fordultál azután mégis a rendezés felé?
– A kaposvári egyetemen azzal a szándékkal diplomáztam, hogy színész leszek. Azután spontán jött az, hogy elkezdtem az osztálytársaim jeleneteit kívülről nézni és lassan kiderült, hogy ott hasznosabb vagyok, mint a jelenetben. Jobban láttam mindent kívülről, mint belülről. Úgymond a külső kamerám erősebb volt, mint az a fajta spontaneitás, amit a színpadon elvárnak. Először gondba ejtett az, hogy színészileg nem tudok eléggé spontán lenni, ugyanakkor sikerélményként ért, hogy kívülről pedig jól tudtam hozzászólni. Ez persze nem ment egyből, évekbe telt, míg rájöttem. Az egyetemen egy osztálytársammal alakítottunk egy független társulatot, a k2 Színházat, és magunk köré szerveztünk más osztálytársakat. Amikor lediplomáztunk, sorsdöntő pillanat előtt álltunk, hogy maradjunk-e együtt. Az utóbbit választottuk. Budapestre költöztünk és belevágtunk a független színházi életbe. Tíz évig tartott az együttlét, két éve pedig a Szegedi Nemzeti Színháznál vagyok rendező és a művészeti tanács egyik tagja.
Ez milyen újdonságokat hozott a számodra?
– A független társulatunk akkora volt, mint a KDSZ csapata. Ez pedig egy óriási intézmény. Egyrészt érzem a felelősség súlyát, hogy egy nagy csapatról kell gondoskodni. Nagy matekozást igényel elérni azt, hogy mindenki boldog legyen, és persze sose sikerül teljes mértékben. Másrészt pedig egy nagyon felszabadító érzés, hogy akár évadokkal előre is lehet tervezni, és ez izgalmas dolog. A független szférában az ellenkezőjét éltem meg, azt se tudtuk, hogy a következő hónapban mi lesz, nemhogy a jövő évadban. Úgyhogy engem ez most nagyon inspirál, még akkor is, ha tengernyi adminisztrációval és hátrányokkal jár. Nagyon szeretem ezt csinálni, és nagyon szeretem Szegedet, kezd az új otthonommá válni.
Milyennek látod Szabadkát?
– Először vagyok Szabadkán és ez az első eset, hogy határon túli színházba hívtak meg rendezni. Ez nagyon jó érzés a számomra. Olyan vagyok itt, mint egy gyerek, akinek minden vicc új. Zavarba jövök, hogy a kávézóban magyarul vagy angolul rendeljek, hétköznapi dolgokra csodálkozok rá. Jó a város hangulata, pulzál, pozitív a benyomásom. Szegeddel is ezt érzem, hogy él a város, és nem ördögszekereket fúj át a szél a főtéren.
Ismerted korábbról a KDSZ csapatát?
– Évek óta figyelemmel kísérem a munkájukat. Több nagy színházi élményem is fűződik ehhez a társulathoz. Az első, amit láttam tőlük, a Magyar című előadás volt, Urbán András rendezésében. Én akkor szerelembe estem, hogy így is lehet színházat csinálni. Ez nagyon viszonylagos volt a számomra, de A Csókos Asszony Lovagjait is szeretem. Kucsov Borisszal pedig néhány évvel ezelőtt dolgoztunk is együtt. Ami a KDSZ-t illeti, egyfajta heroizmust érzek abban, hogy kisebbségben is tudnak egy ilyen merész színházat művelni, rétegműfajjal foglalkozni. Szerintem ez már nemzeti tett. Ezt naponta megélem, amikor nézem az előadásaikat, úgyhogy próbálok felnőni a feladathoz, hogy minél jobb előadást készítsünk.
Nyitókép: Fábián Péter / Molnár Edvárd felvétele
