A szakmai díjak mellett a közönség elismerése is sokat számít a színészeknek. A Zentai Magyar Kamaraszínház az évad színésze díját a közönségszavazatok alapján Verebes Judit kapta, aki 2017 óta a ZMK színésze. A színésznőt a díj jelentősége mellett arról is kérdeztük, hogyan formálódik a színházhoz való viszonya évről évre, és hogyan viszonyul a szerepeihez. Elmondása szerint számára a színház nemcsak munka, hanem egy folyamatos fejlődési út. Az idei évad különösen emlékezetes volt számára, tele kihívásokkal és új szerepekkel.
Az évad színésze díjat a közönségszavazatok alapján kaptad meg. Hogyan hat rád a közönség visszajelzése?
– Elsősorban nagyon jólesik, és őszintén szólva nagyon meg is lepődtem, nem voltam erre felkészülve. A többi színészhez hasonlóan engem is mindig motivált, hogy 100 százalékosan teljesítsek, és hatást gyakoroljak a nézőkre, ez a díj pedig most óriási motivációt jelent számomra a jövőre nézve. Nagyon jól éreztem magam ebben az évadban, jó lehetőségeket is kaptam, és azt is meg kell említeni, hogy az összjáték és az összmunka is rengeteget segített a partnerek, a kollégák részéről. Az előadásaink nemcsak az egyéni munkák és alakítások miatt sikerültek jól, hanem az itt zajló fantasztikus csapatmunka miatt is. Ebbe természetesen beleértem a vendégművészeinket és az itthoni kollégákat egyaránt.
Mit jelent számodra a színház, a színésznői lét?
– Ez folyamatosan alakul. Ebben a színházban mindig is nagy becsben voltunk tartva mi, színésznők, mert mindig is kevesen voltunk. Évek óta a fejlődés az egyik legnagyobb célom, elsősorban nyilván szakmai szempontból, de számomra mindez egyfajta belső, emberi fejlődést is jelent. Egy nagyon érdekes érési folyamatként tekintek arra, ahogyan az évek során változott a munkához való hozzáállásom, miben fejlődtem én magam akár technikai, akár érzelmi szempontból. Az elmúlt hat-hét év során, amióta a Zentai Magyar Kamaraszínháznál vagyok, mintha tapasztalnék magamon némi pozitív változást, beérését egy-két évnek, egy-két feladatnak. Ez egyben lendületet is ad a következő évekre. Ezek a folyamatok folyamatosan történnek, soha semmit nem érzek befejezettnek. Azt hiszem, hogy ez nemcsak rám vonatkozik, hanem magára a színészi létre, és valószínűleg hasonlóan csapódhat le az élmény más kollégákban is.
Úgy érzed, hogy jó irányba haladsz, a helyeden vagy?
– Igen, abszolút így érzem, és ez nagyon boldoggá tesz. Rengeteget dolgoztunk ebben az évben is, és úgy látom, hogy ez egyre jobban kamatozik. Egyre jobban elfogad és szeret minket a közönség, egyre inkább nyitnak felénk, a sok befektetett munka megtérül. Talán ezért is érzem azt, hogy abszolút a helyemen vagyok, nem is tudnám magam máshol elképzelni. Nagyon hálás vagyok ezért. Ritkán érez így az ember, hiszen nagyon sokszor találkozunk hullámvölgyekkel. Az útkeresés folyamatos állapot az ember életében, főleg ebben a 20-30 éves életkorban.
Melyik a legemlékezetesebb szereped ebből az évadból?
– Nem is volt olyan szerepem, amit ne említenék meg, mindegyik más miatt emlékezetes. Az évadot a Sziveri János versei és Benes József képei alapján készült Hidegpróbával kezdtük. Ebben én alakítottam Husikát, aki Benes Józsefnek egy nagyon jellegzetes duci figurája. Ez is egy olyan stílusú szerep volt, amit nagyon élveztem, ráadásul rengeteg lehetőség van benne, nem mellesleg pedig olyan szerepről van szó, amilyet még nem játszottam. Tehát ezzel az újdonsággal indítottam ezt az évadot, ráadásul először játszottam Mezei Kingának egy ilyen jellegű előadásában. Maga a próbafolyamat is más, eltér a megszokott színházi próbafolyamatoktól. Úgy érzem, ebben is sikerült fejlődnöm.
Ezt a számomra erős indítást követte a László Sándor által rendezett Handabasa, avagy a fátyol titkai című előadás, az egyik főszerepet kaptam, Vilma kisasszonyt, akinek a kegyeiért harcolnak. Itt is újabb kihívással találtam magam szemben, hiszen ez egy zenés, énekes, táncos darab, a figurám pedig egy nagyon színes, nagyon energikus nő. Maga a próbafolyamat, a hangulat élvezetessé tette a munkát. Itt különösen az éneklés jelentett kihívást, önbizalmi kérdésekkel kellett megküzdenem.
Felújítottuk a Szedjetek szét! című előadást, amiben három kisebb szerepen volt, de mindegyik teljesen másmilyen. Annak ellenére, hogy ebben a darabban rövid, kis jeleneteim vannak, borzasztóan élveztem nézni, ahogy a többiek dolgoznak, és ahogy kialakul ennek az előadásnak a sajátos világa.
Majd következett a Csehov Sirály című darabja, amelyben Mása szerepét játszottam, aminek szintén mérhetetlenül örülök, hiszen ez is olyan szerep, amilyenhez még nem volt szerencsém. Nagyon mély, és ahhoz képest, hogy valójában mellékszerepről van szó, volt mit küzdenem lelkileg. Emellett újra a zongora mögé ülhettem, ami számomra hatalmas dolog, és nagyon örülök, hogy ennek hála rávettem magam arra, hogy újra zenéljek. A próbafolyamat itt is különleges volt. A rendező is mondta, hogy Csehovot általában ünnep játszani, és a végén kiderült, hogy ez valóban így van. Ebben az előadásban mindenki fantasztikusat alakít.
Emellett dolgoztam a diákszínjátszókkal is, Dévai Zolival rendeztünk egy előadást. Ebben a folyamatban én voltam a külső szem, ami szintén nagyon érdekes, és itt még bőven van fejlődni valóm.
Nyitókép: Verebes Judit (Gergely Árpád felvétele)
