A szabadkai születésű Andrási Attila író, rendező, az Udvari Kamaraszínház alapítója és művészeti vezetője március 15-én Jászai Mari-díjban részesült (mint ismeretes, a díjátadóra későbbi időpontban kerül sor). Az Udvari Kamaraszínház, mint a magyar nemzet történelmi színháza, nagy sikerrel mutatja be a múltunk eseményeit feszegető előadásait szerte a Kárpát-medencében. Andrási Attilával a díj kapcsán az Udvari Kamaraszínházról is beszélgettünk, valamint a rendkívüli állapot bevezetéséről, azaz ennek hatásáról a színházra nézve.
A Jászai Mari nevét viselő díjra mindig kiváltképp büszkék azok a művészek, akik megkapják. Mit érzett, amikor kiderült, hogy díjazott lett?
– Nagy örömet és megtiszteltetést. Őszintén szólva meglepetésként ért a díj, még mindig a hatása alatt vagyok. Valahogy azt vettem észre, hogy a magyar történelmet feldolgozó előadások úgymond félre lettek söpörve, és nem igazán kapnak helyet a színházak műsoraiban, ezért nem is számítottam semmilyen díjra. Ez az elismerés viszont pozitív visszaigazolást jelent.
Mit gondol, ez miért van így? Nem az lenne helyénvaló, hogy az új generációk tanuljanak a történelemből?
– Nyilvánvalóan igen, csak mivel az elmúlt időszakban, ötven éven keresztül, a kommunizmusban félretanították a történelmet, még nem nagyon volt idő egyáltalán utánanézni, alaposan utánajárni, hogy valójában mi történt, mi is a jelenünket eredményező múltunk. Mivel nincs meg a kellő tárgyi tudás, és annak elvárása sem a szakmánkban, sajnos háttérbe szorult a magyar történelemmel való mélyreható foglalkozás. Holott gondoljunk csak bele, hogy Jókainak vagy Gárdonyinak mennyi és milyen fáradtságos kutatómunkájába tellett, hogy egyáltalán megírják a regényeiket. Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy az Udvari Kamaraszínházban a magyar történelemből merített előadások színrevitelét több éves kutatómunka előzi meg. A Tizennyolc című előadásunkhoz is olyan ismereteket kellett kikeresni, amiket csak a kutatóktól kaphattunk meg. Némelyekről még az egyetemi történelemtanárok egy része sem tudott. A tudatról alkotott kép, a hatalomgyakorlás eszköze. Az elmúlt időszakban manipulálták a történelmet, annak tanítását és kutatási eredményeit. Ez lényegében azt is bizonyítja, hogy a kommunizmus bukása után, megközelítőleg annyi időnek kell eltelnie, mint ameddig tartott, ahhoz, hogy a társadalom magára eszméljen.
Ön miért foglalkozik történelmi témákkal?
– Pontosan emiatt, mert a jelenünket eredményező múltunk ismerete határozza meg azt, hogy merre tartsunk, merre fejlődjünk és haladjunk tovább. Ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, akkor feltehetjük a kérdést, hogy vajon mi alapján határozzuk meg azt, hogy milyen irányba menjünk. A történelem mindenképpen az élet izgalmas területe. Ha megnézzük azt, hogy Shakespeare is hány darabjában érintette az angol történelmet, és ha figyelmet fordítunk a magyar történelem drámai fordulataira is, akkor világossá válhat, hogy rengeteg olyan téma van a magyar történelemben is, ami ugyanúgy színpadért kiált. Lényegében emiatt foglalkozok ezzel és emiatt hoztuk létre a barátaimmal 2002-ben a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat, hogy a jelenünket eredményező múltunkat színre vigyük és az előadásainkat az egész Kárpát-medencében játszhassuk. Ugyanakkor a történelemre másképp is tekinthetünk. A történelem Isten megmutatkozása az időben. A mi történelmünk Isten megmutatkozása az irányukba. A kötelességünk kutatni és rendkívül izgalmas is. Erre érdemes feltenni egy életet. Én az életemet erre tettem fel.
Hogyan fogalmazná meg az Udvari Kamaraszínház működési elvét?
– Mi egy klasszikus színház vagyunk, olyan értelemben, hogy érthető és értelmezhető történeteket viszünk színre. A klasszikus színházi esztétikát képviseljük és számunkra ez megtisztelő. Mindig a téma határozza meg a formát, nem pedig a forma keresi a témáját. Arra törekszünk, hogy az előadásainkat katarzisként éljék meg a nézőink.
Merrefelé játszották az előadásaikat?
– Több mint kétszáz helyszínen jártunk, Felvidéktől Délvidékig, Őrvidéktől Székelyföldig. Tulajdonképpen belaktuk, az otthonunkká vált a teljes Kárpát-medence. Ez csodálatos, az élet egyik legszebb élménye. Jelenleg Budapesten bérelünk termet a 13. kerületben a Református Egyháztól, ott van állandó helyszínünk, ahol próbálunk és színre visszük az előadásainkat. Nemrég a Tizenkilenc című produkciónkat mutattuk be.
Hogyan érintette a színházat a járványhelyzet?
– Sajnos rengeteg vendégjátékot kellett lemondanunk. Legutóbb a kanadait halasztottuk el, mert képtelenség odautazni. Ez egy olyan vis maior, amire nem lehetett számítani. Ha jobban belegondolunk, ezelőtt 102 éve a spanyolnátha volt ilyen jellegű járvány, mint ami most sújtja a világot. Várjuk, hogy elmúljon, a legjobbakat remélve. A színházéletet így nem lehet folytatni. Minden bizonnyal streamelni fogunk valamilyen műsort, mert addig se feledkezünk meg a közönségünkről. Ezt az időszakot pedig kihasználjuk ún. karbantartó próbákra, ahogyan lehet, mert nyilván felelőtlen összejöveteleket semmiképp sem tartunk. Ez kiemelten fontos, kiváló művészeink vannak és nagyon kell vigyáznunk rájuk, egymásra.
Mik a tervek arra vonatkozóan, ha újra megnyílhatnak a színházak?
– Szeretnénk színre vinni Pozsgai Zsolt Zergetánc című művét. Már mostanra azt terveztünk, hogy ezzel foglalkozunk, de teljesen leálltunk, mert még azt se tudni, meddig fajulhat és súlyosbodhat a jelenlegi helyzet. A Tizenkilencet is szeretnénk majd körbevinni Erdélybe, Délvidékre, mindenfelé. Reményteljes várakozásban vagyunk, de még nem tudjuk mi fog történni.
Az Udvari Kamaraszínház kiváló társulattal is büszkélkedhet...
– Ez Isten kegyelme, mint ahogyan az is, hogy a színház egyáltalán működik és a tavalyi évben kormánytámogatásban is részesült. Anno délvidéki színészekkel fogtunk hozzá, de mára már összességében Kárpát-medencei színházzá váltunk. Amikor megkezdtük a tevékenységünket és öt éven keresztül jegybevételből éltünk, órákig tudtam volna beszélni arról, hogy miért nem tud egy színház ily módon létezni. Mi ugyanis nem kifejezetten szórakoztató, hanem közszolgálati színház vagyunk. Annyira szórakoztatunk, amennyire elkerülhetetlen az is, hogy neveljünk. Ez egy nehezebb út, de valahogy mindig éreztem, éreztük, a gondviselés jelenlétét. Anélkül nem jártunk volna sikerrel, de ehhez rengeteg munka is kellett, amitől nem hátráltunk meg. Most egy stabil társulatunk van és már alig várjuk a „vírusellenség” megsemmisülését, hogy ismét a közönség elé állhassunk, az egész Kárpát-medencében és távolabb is, de mindenekelőtt a legnagyobb öröm számunkra, ha a szeretett szülőföldünkön, a verőfényes Délvidéken, otthon léphetünk közönség elé.
Mik a tapasztalatok, hogyan fogadják a nézők az előadásokat?
– Százhetven állótapsot számoltunk meg eddig, ennél jobb fogadtatást nem is kívánhatunk. A legutóbbi előadásunknál is akkora vastapsot kaptak a színészeink, hogy a nézők alig akarták őket leengedni a színpadról. Érezzük a közönségünk szeretetét, ez nagy ajándék a számunkra.
