Az alcímben levő mondatot egy barátunk csempészte be a társaság köztudatába, valakit idézve, de mint igazi közhely-aspiráns már gyökeret vert, terjed, s ugyan még akadnak olyanok, akik tudják, kinek kell tulajdonítani azt a kijelentést, amely a két Sziget Fesztivál közötti ínséges időszakot jelöli, lényegében egyre kevesebben vannak.
Szóval, hétfőn reggel beköszöntött a szigetközi válság. Budapesten, a Hajógyári-szigeten véget ért a 21. Sziget Fesztivál. Szomorú a fesztiválvég, s mint minden kitörő válságnak, áldozatai is vannak: az addig drága kincsként őrzött tárgyak válnak hirtelen feleslegessé, kerülnek jó esetben kukába, rosszabb esetben karók, fák, bokrok tetejére elárvult félpapucsok, vizesflakonok, érintésre töreket szóró gyékények, termohatású üvegtartók, derékfájásmentes alvást biztosító felfújható matracok és további kisezernyi holmi, amik a Sziget ideje alatt létfontosságú, a válság idején azonban helyigényes izé, kacat… A kifelé vezető úton csak egy megtaposott, elárvult pecsétosztó helyet jelölő plakát árulkodik arról, hogy még pár órával ezelőtt itt Európa egyik legszebb bulija tombolt.
A szigetközi válság kezdetét számunkra a holland/francia sátorszomszédok jelezték, amikor hétfőn reggel elképesztő energiát fektettek abba, hogy minden, a kényelmes fesztiválozást biztosító eszközt (lásd még: nagy értékű vízálló sátrak, matracok, törülközők, lavórok (???), kempingszékek stb.) alaposan és módszeresen miszlikbe aprítsanak. A Szigeten körbepillantva kiderült, hogy ez afféle nemzeti hagyomány lehet a Benelux-államokban, netán egész Nyugat-Európában: mindenhonnan összetört, szétvagdosott kempingkellékekkel kellett szembesülniük szegény közép-kelet-európai fesztiválozóknak, mintegy szomorú mementójaként az értelmetlen pusztításnak. Pedig az idén már olyan helyszín is volt a Szigeten, ahol le lehetett adni a használt, elszállítani nem kívánt sátrakat, tábori kellékeket… Love Your Tent! Ezt kellene valahogy tudatosítani a nyugat-európaiakban…
Ugyanis ha tetszik, ha nem, azt ki kell mondani: mára a Sziget Fesztivál végérvényesen elsősorban a külföldieknek szólt. Facebook-bejegyzések, cikk-kommentek ezrei foglalkoznak ezzel a jelenséggel, törnek pálcát felette pró és kontra. Mi ebbe nem bocsátkozunk bele. Maradunk annyiban, hogy fáj a legnagyobb magyar zenekarokat egy nem túl méretes, igen rosszul hangosított koncerthelyszínen látni, fáj, hogy évtizedek óta először nem jelent meg a Tankcsapda, minden valamirevaló magyar fesztivál húzóneve, s fáj, hogy a Sziget különös hangulatát adó civil szervezetek programjairól csak az értesülhetett (nem kis utánajárás árán), aki magával hozta okos telefonját vagy valamilyen más, folyamatos internetkapcsolatot biztosító kütyüjét – az egyébként nagyon ötletes, útlevél jellegű műsorfüzetből ugyanis kimaradt a tételes programismertetés. Ez egy műsorfüzet esetében elég nagy hátrány… Ugyanakkor izgalmas olyan előadókat, olyan cirkuszi, színházi és más produkciókat látni, amilyenekkel a mindennapok programkínálatában soha nem találnánk szembe magunkat. Bosnyák együttest, valódi asztronautát és asztronauta-tanoncot, nagy utcaszínházat, nevetésre ingerlő vándormuzsikusokat, a tikkasztó délelőttökre fittyet hányó, a szórakoztatásba belemerülő zsonglőröket hol láthatnánk, ha nem a Szigeten? Mikor vehetnénk részt vagy ezer óriáslabda tömeges ficánkolásában, amely a Nagyszínpad előtti teret egy félórára gigantikus röplabdapályává alakította? Mikor kergetőznénk több tonna, persze apránként elterített színes festékporral fölszerelkezve, hátba, mellbe, arcba támadva az első szembejövőt, aki ettől színesebb és boldogabb egyéniség lesz? Mikor röptettünk legutóbb tízezer léggömböt a magasba?
S akkor még nem is említettük, hogy egy átlagos, félórás Sziget-járás során találkozhatunk egy tehénnel, két Pokémonnal, négy zebrával, két zsiráffal, több medvével és egy-két tigrissel is. Illetve ilyen jelmezeket viselő szigetelőkkel. Ott volt a tömegben Jézus is, aki a Télapóval és a Pókemberrel együtt ropta skót örömzenére, valamint körülbelül harminc hosszú nyakú lufiállat, egy fényképezőgéppel a tömeg fölé emelkedő plüssmaci, néhány azonosíthatatlan arcú pantomimember tetőtől talpig latexben. Összefuthattunk tízéves Quimby-rajongókkal és hatvan körül járó százötven kilós roma asszonnyal, aki Mika Big Girl című dalára járta a táncot. Meg persze fordos menyasszonyi ruhakölteményekkel, gumigitárokat pengető spanyol lánykákkal, mondjuk, egy Franz Ferdinand-koncert kellős közepén, midőn páholyunkból, egy fémkonténer pompás kilátást biztosító tetejéről szemléljük a nagyérdeműt, illetve a fellépőt…
A külvilág csak akkor les be a kiskapun, amikor egy-egy előadó dalát Vladimir Putyinnak vagy Egyiptom népének ajánlja. A Sziget, a Fesztivál köztársaság ugyanis az a hely, ahol mindent lehet és semmit sem muszáj, mégis vannak normái, kötöttségei, szabályai. Nem lehet az ember kizárólagos, nem lehet udvariatlan, mogorva, durva és durcás, ellenben boldogan kell barátkoznia számára tökéletesen idegen és ismeretlen emberekkel, többnyire a közlekedőnyelvként használatos angolt törögetve. Aztán ha a törvényszerűen elhangzó Where you come from? kérdésre netán azt a választ kapja, hogy From Hungary, netán From Croatia, From Bosnia, esetleg From Transsylvania, át is válthat nagy nevetések közepette anyanyelvére, vagy valamely délszláv „közlekedőre”… Csodaország ez, amelybe a Quimby berepített a 0. nap délutánján, s amelyből, mint a pompás Tükörországból, nehéz a kilépés, kissé talán fájdalmas is az ébredés.
A szigetközi válság megkezdődött, számláljuk a még visszamaradt napokat, még csak háromszázötven-valamennyit kell aludni és ismét Sziget… Addig meg kibírjuk valahogy.
