A Szerbiai Zeneiskolák Közössége minden évben kiválasztja a zeneiskolák tanárai közül a legkiemelkedőbbeket. Idén egyebek közt Sóti Szobonya Emőkének ítéltek oda elismerést „a fiatal tehetségek sokoldalú neveléséért, önzetlen szeretetéért, áldozatos munkájáért, barátságáért és a fiatal művészek felkarolásáért.” A Szabadkai Zeneiskolában Sóti Szobonya Emőkét a díjról, a tanítás nemes feladatáról és a tanítványokról kérdeztük:
– A Szabadkai Zeneiskola jelölt, de mivel szerbiai szinten történik a díjazás, nem nagyon számítottam díjra, hiszen sok jó tanár van. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy egyike vagyok az öt díjazottnak. Ez a valamivel több mint harminc év munkájának díjazása, sokat dolgoztam és nagyon szeretem a munkámat. Valójában nem is munka ez számomra, a leggyengébben teljesítő diák is boldogságot tud okozni, minden gyerekben van érték. A legnagyobb sikerem az, hogy mindennap azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek és nem szomorúság, hanem gyerekek vesznek körül, akik boldogságot árasztanak. Nem készülök a nyugdíjra, nem is gondolkodom róla, nem bírnám ki a tanítás és a gyerekek nélkül. Nemcsak az életem részévé, egyenesen a véremmé vált, a tanítás nekem olyan mint a levegő: nélkülözhetetlen.
Szabadkán és Szegeden is tanít, hogyan sikerül megoldani az ingázást?
– A Szabadkai Zeneiskolában és a szegedi Király-König Péter Zeneiskolában is vannak tanítványaim. Nagyon jók a kollégáim, támogatnak és sokat segítek. Rendkívül jó az, hogy két ország oktatásába lehet betekintésem, szélesebb látókört ad az életemnek. Különböznek, de mindkettőnek megvannak az erősségei. Élvezem, hogy ide-oda vihetem a tanítványokat fellépni, közös produkciót még nem sikerült összehozni, de a terveim közt szerepel. Az utazás nem okoz nagy gondot, Királyhalmán élek, a távolság szinte ugyanannyi mindkét iskola felé. Emellett korrepetálok, énekeseket kísérek zongorán. A korrepetálást azért szeretem, mert állandó kapcsolatban lehetek a hangszerrel, hiszen gyakorolok a koncertekre. Azáltal, hogy én is fellépek, jobban bírok tanítani. Át tudom érezni, ha a gyereknek problémája van, hasznos tanácsokat adhatok és példát tudok mutatni. Nagyon jó kombinálni a kettőt.
Hogyan emlékezik vissza arra az időszakra, amikor elkezdett tanítani?
– Mintha tegnap kezdtem volna el. Néhány tehetséges gyerekkel foglalkoztam, ők vittek bele a versenyek forgatagába. Ha hallom, hogy valamelyik tanítványom nagyon jól játszik, úgy érzem: muszáj megmutatnom. Azután pedig a boldogságot fele-fele arányban megosztjuk. Ez így volt harminc éve és így van most is.
Mi hatott arra, hogy egy életre megszeresse a zongorát?
– Amikor még óvodás voltam, egy lány harmonikázott az ünnepségen. Elvarázsoltak a fekete-fehér billentyűk, hogy zenét és dallamot produkál, ha ezeket lenyomom. Erősködtem anyámnak, hogy nagyon szeretnék zeneiskolába járni és megtanulni harmonikázni. Először tiltakoztak a szüleim, de utána mégis megindultam. Hamarosan anyám megkérdezte, hogy miért nem választom inkább a zongorát, azt nem kell cipelni. Azt mondtam megfelel, mivel azon is fekete-fehér billentyűk vannak. Nagyon rendesek voltak a szüleim, vettek egy zongorát és azon tudtam gyakorolni. A későbbiekben is kitartottam a zeneiskola mellett. A tanárom Basch Mária lett. Megduplázódott a boldogságom, mert fantasztikus tanárnő volt. Csak két évig tanított, de ha lenne három kívánságom, egyik az lenne, hogy tanítson még. Utána felvettek Újvidékre és Zágrábba, végül utóbbi mellett döntöttem. Ott persze más tanárom volt, nem éreztem annyira jól magamat, de Basch Máriát nem is lehet felülmúlni. Befejeztem az akadémiát és elkezdtem dolgozni Szabadkán. Sose mentem volna innen el, de jött a háború és saját gyerekeim miatt élhető körülményeket Szegeden kerestem. Felmondtam, de hetente kétszer mégis hazajártam, a szülők összeadtak pénzt útiköltségre és határilletékre (egy időben határilletéket kellett fizetni). Azután felvettek Szegeden, és végül elkezdtem itt is, ott is tanítani. Mindkét helyen jól érezem magamat, egyik helyet sem hagytam volna ott. Nem a városról, nem a pénzről van szó, hanem a gyerekekről. Nem tudok nemet mondani a gyerekeknek, egykori tanítványaim gyerekeinek pláne nem. Ha egy gyerek leül a zongorához, és ha még jól is játszik, attól teljesen elolvadok.
Hogyan ismeri fel az igazi tehetségeket?
– Minden gyerek más, van aki tehetséges, de nem szorgalmas, van aki szorgalmas, de nem igazán tehetséges. Ha azonban a tehetség találkozik a szorgalommal, abból lesznek a versenyes tanítványok. A legjobb, ha a gyerek kilencéves kora előtt kezd el zongorázni. Aki viszont kirobbanó tehetség, az behozza a lemaradását, mindegy mikor kezd bele.
Mivel ösztökéli a tanítványait?
– Bevallom, van egy kis trükköm. A pici gyerekekkel levonókat gyűjtünk, amikor összegyűjt eleget, csokit kap. Nem az a cél, hogy mindenkiből zongoristát neveljek. A célom az, hogy megszerettessem a gyerekekkel a zenét. A zenetanulás jótékonyan hat az agy fejlődésére. A későbbiekben hasznát veszik a tananyag elsajátításánál, fejleszti a memóriát és a koncentrációt. Általában aki zongorázik, az táncol, nyelvet tanul vagy sportol is. Talán meglepő, de aki sporttal foglalkozik, az gyakran jól zongorázik. Sok mindenre szükség van a zongorázáshoz, agyi képességre, zenei tehetségre, manuális készségre stb. Nagyon fontos a szülők támogatása is. A siker ötven százalékát a szülő és a gyerek jelenti, a másik ötvenet a megfelelő tanár. A nagyobbak persze osztályzatot kapnak, versenyekre pedig külön erőbevetéssel készülünk.
Szigorú a tanítványaival? Basch Mária szigorú tanárnő volt?
– Nem volt szigorú, de nagyon sokat gyakoroltam. Amikor egyszer elutazott, odaadott egy Mendelssohn-zongoraversenyművet. Elhatároztam, hogy jól megtanulom mire visszajön és ezzel meglepem. Ez így is történt, és nagyon megdicsért érte. A dicséret nekem szárnyakat adott. Magamból kiindulva, ha egy gyereknél csak a szikráját látom annak, hogy igyekszik, azt megdicsérem. Sose éreztem, hogy szigorú lennék. A nagyobbak esetében is ritkán adok egyest, de ötöst az kap, aki megfelel. Ha annak is ötöst adnék, aki nem teljesít túl jól, félrevezetném, hogy erre a pályára való. Aki elindul a zenei pályán, azzal szigorúbb vagyok, de csak a cél érdekében. Ne akkor derüljön ki, hogy nem is annyira jó, miután kikerült a világba. Volt aki utólag megköszönte, hogy nem csaptam be. Úgy veszem észre, hogy a gyerekeknél a dicséret sokkal jobban működik, mint a szidás. Ez egy olyan iskola, ahol a gyerekek személyiségét is gazdagítjuk, jómagam azáltal, hogy zongorázni tanítom őket. A gyerekeknél fontos a buzdítás, a középiskolásoknál meg az, hogy legyünk velük reálisak. Az első és legfontosabb mégis az, hogy a tanuló szerelmes legyen a hangszerébe.
