A NOMUS-on Stefan Milenković, a világhírű szerb zeneművész P. I. Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét (op. 35.) az újvidéki Művészeti Akadémia Szimfonikus Zenekarával olyan művészi átéléssel adta elő, hogy a zenerajongók tapssal sokszor visszahívták.
– Inspiratív számomra ez a zenekar, csodálatos ennyi fiatalt, sok hegedűst, csellóst látni, aki szereti a klasszikus zenét – mondta a próba után a belgrádi születésű hegedűművész, egyetemi tanár, aki a szerb nyelven kívül olaszul és angolul beszél. Jó napot!-tal üdvözölt, magyarul ennyit tud.
Előkerestem egy gyermekkori interjúját. A zenét élvezni kell, nem beszélni róla – mondta 29 évvel ezelőtti beszélgetésünk alkalmával (Két hangverseny közt egy kis biológia. Jó Pajtás, 1988. január 14-ei, 2 –3. szám, 6. oldal), amikor a 11 éves csodagyereket a fővárosi Dragoslav Jovanović utca 7-es szám alatti otthonukban felkerestem. Láttam, ahogy szülei, Lidia Caenazzo, félig olasz származású zongora-, és Zoran Milenković hegedűművész kiváló pedagógusokként foglalkoztak vele. Akkor elmondták, hogy két és fél éves korától. A napi ötperces foglalkozások során tanúsított nagy érdeklődésével és bámulatos összpontosítóképességével a kis Stefan ugyanis a tudtukra adta, érdemes vele foglalkozni. Aztán háromhavonként öt perccel tovább engedték hegedűn játszani. Ottlétemkor már naponta 170 percet gyakorolt, de járt focizni, szánkózni és moziba. A három évvel fiatalabb öccse, Filip azonban élvezettel kezdte mozgatni a kottát, amikor bátyja gyakorolni kezdett.
– Az öcsém évek óta Olaszországban él a családjával, a zenében maradt, dobos, aki a dzsesszt, a funkot, a reggae-t kedveli. Különben grafikai formatervezőként multimediális kiállításokat tervez – meséli Stefan, aki régóta az Egyesült Államokban él.
Ön 3 éves kisfiúként már nagyban fellépett, 6 évesen győzött az akkori Csehszlovákiában, kilenc esztendős korában már évente 100 hangversenyt adott, 16 évesen megtartotta 1000. koncertjét Mexikóban. Gyerekként hegedült Ronald Reagan, Mihail Gorbacsov és II. János Pál pápa előtt…
– Életem első 15 évének eseményeiből nem annyira az eseményekre, mint a hozzájuk fűződő érzésekre emlékszem. A politikusok és a katolikus egyházfő a találkozás pillanatában közvetlen, egyszerű ember voltak, talán azért, mert ez afféle szünetet jelentett az életükben, amely valójában protokoll. Szünetként élték meg a rövid találkozást velem, egy gyerekkel, aki olyasmivel foglalkozik, ami relatív különös az ilyen korú gyermek számára.
Mi segített abban, hogy a sikerek és nehézségek ellenére csodagyerekből világhírű hegedűművésszé fejlődjön?
– Elsősorban a nagy szenvedélyem a zene és a hegedülés iránt. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Aztán a kitartás, továbbá egy adag kíváncsiság zenei és általános emberi szempontból, amely zenészként frissen tart, hogy mindig megújulva adjam elő a már játszott zeneműveket is. Mi legtöbbször nem alkotunk, hanem a már megírt alkotást adjuk elő, ezért állandóan meg kell újítani magunkban az inspirációt, a zene és a hegedülés iránti ihletet.
A siker titka?
– Szerencsém volt, hogy Amerikában, a Juilliard Schoolban kezdtem pályafutásomat. Dorothy DeLay (1917–2002) hívott meg, aki abban az időben az egyik leghíresebb hegedűtanár, pedagógus volt a világon, nála tanultak Itzhak Perlman (1945–), Pinchas Zukerman (1948–) izraeli hegedűművészek is, én is.
Milyen hegedűn játszik?
– Noha 11 éves már, modern hegedűnek számít, 2006-ban készült Chicagóban, és kiváló, manapság ugyanis a modern hegedűket a modern mesterek annyira felfejlesztették, hogy azok a modern koncertpódiumokon teljesen egyenrangúan fel tudják venni a versenyt a régi, híres hangszerekkel. Ezenkívül játszom régi hangszereken is, amelyeket kikölcsönzök. Legutóbb épp egy 1735-beli Guarneri del Gesút kölcsönöztem ki a chicagói Stradivari-egyesületből, előtte pedig kikölcsönöztem egy 1702. évi Stradivarit. Kár, hogy a mi országunknak nincs hangszergyűjteménye, amellyel segítene a zeneművészeknek. Oroszország/Szovjetunió annak idején értékelte a művészetet, volt Stradivari-, Guarneri-gyűjteménye, s a leghíresebb zenészek ezeken a hangszereken játszottak. Kanada, Japán, sőt Magyarország is ily módon támogatja az előadóművészeket. Remélem, nálunk is lesz változás e téren.
Stefan Milenković
1997 óta külföldön él…
– Most a Chicago melletti Champaign városkában, mert ott van az Illinois Egyetemen, amelyen tanítok. Ez a bázisom. Jó a repülő- és vonatközlekedés, onnan bárhová utazhatok. Gorica feleségem klasszikus gitárszakon végzett Banja Lukán és Újvidéken, Amerikában pedig biznisz iskolát, ami, gondolom, jó párosítás. Egyébként legtöbbször együtt megyünk a hangversenykörutakra. A zenész különben gyakran elmagányosodik, miközben élete a koncertterem és a szállodaszoba között zajlik.
Nálunk és külföldön nemcsak zeneművészként becsülik, hanem jótékonykodása miatt is.
– A mi munkánkat, jellege miatt, könnyen fel lehet használni mások megsegítésére. Ha szívvel-lélekkel muzsikálunk, a közönség élvezi a hangversenyt, s ebből az energiából valaki harmadik közvetlen segítséget kaphat. Ha megengedhetném magamnak, csak humanitárius hangversenyeken lépnék fel.
Látja a mi fiatal zenészeinknek a helyzetét. Mit tanácsol nekik?
– A szólista karrier csak egy formája, de nem egyetlen formája a zenész egzisztenciájának. A szólistának egy behatárolt zenei piac áll rendelkezésére, könnyen kiábrándul, ha csak erre összpontosít. Mégis ha ez a célja, akkor nagyon-nagyon korán kell kezdenie a tanulást és gyakorlást, és az egész életet erre szentelni, és akkor sem biztos, hogy lesz helye a piacon. Mert a bizniszben maradásnak a jó zenélés csak egy feltétele. Ezért gondolom, jó, ha minél több lehetőséget szem előtt tart az ember. A zenei életben többféle módon lehet élni, érvényesülni, a különböző zenei szférákat és műfajokat sokszor kombinálni lehet/kell. Emellett nagyon fontos, hogy a zenész higgyen magában, sohase adja fel, és állandóan tanuljon. Elegendő, hozzáférhető információt találhat az interneten, hogy haladjon, jó tanárt, jó iskolát válasszon, és hallgassa meg az interneten, hogyan zenélnek mások. Mindez szükséges annak, aki teljesen a zenének akarja szentelni az életét.
A nem hagyományos helyeken zenélés viszont manapság természetes. Ennek egyedüli célja, hogy minél közelebb hozzuk, megkedveltessük a klasszikus zenét az emberekkel. Mert nem kellemes hegedülni egy étteremben, amely nem hangversenyre van tervezve, de ez a módja annak, hogy közelebb hozzuk a klasszikus zene szépségét azokhoz, akik különben nem jönnének el koncertre.
Önt mi motiválja, hogy teljes szívvel-lélekkel muzsikáljon?
– A kíváncsiság, az innováció motivál, hogy tudok még többet adni, jobban és másképpen is tudom előadni a zenei műveket.
Tervei?
– Az újvidéki NOMUS és a zombori fellépésem után néhány napra Chicagóba megyek. Onnan Olaszországba, a pármai jótékonysági hangversenyre, egy híres pármai orvos szervezi, aki Afrikában épít kórházat. Olasz hangversenykörút következik, majd mesterkurzusok. Fellépek a Dubrovniki Nyári Játékokon, Dubrovnikban is tartok több napos mesterkurzust, ez lesz sorrendben a második. A horvátországi turné előtt megjelenik a CD-nk Rohan De Silva zongoraművésszel, amelyen olyan népszerű műveket adunk elő, mint Pablo de Sarasate Carmen-fantáziája (op. 25) és Zigeunerweisenja (op. 20).
A nyári hangversenyek édesek is, keserűek is: gyönyörű helyeken koncertezek, de olyankor nincs sok időm élvezni, pihenni a tenger partján.
Mit értékel az emberekben?
– Hogy jó emberek, a többi számomra nem fontos. Manapság ugyanis az emberségesség kiveszőben van, ugyanúgy a természettel való kapcsolat, a természet törvényeinek a tiszteletben tartása is. Az emberek megszállottjai a pénznek, karriernek, és annak, hogy híresek legyenek. Úgy tartják, hogy a cél szentesíti az eszközt, de szerintem nincs igazuk. Tapasztaltam, hogy a legnagyobb művészek, és nemcsak ők, hanem azok az emberek, akik a legsikeresebbek abban, amivel foglalkoznak, legtöbbször relatív egyszerű és jó emberek.
Önnek melyik a legjobb tulajdonsága?
– Nehéz az embernek magát definiálnia. Néha irigylem is azokat, akiknek ez sikerül. Ez a definíció sokszor azonban az, amilyenek szeretnének lenni.
Legjobb tulajdonságom: a fegyelmezettség, hogy legyőzzem a szétszórtságot, összpontosítani tudjak arra, ami abban a percben fontos. És hogyha akarok, ki is tudjak kapcsolódni, ne gondoljak a munkámra, és másban tudjak élvezetet lelni.
Mi szerez örömet?
Sok dolog, egy kanál Nutella után azonban mindig instant boldog vagyok (Nevet.). Különben az élet nagyon sok lehetőséget kínál, hogy boldogok legyünk, csak tudnunk és akarnunk kell felismerni a lehetőségeket.
Mit üzen olvasóinknak?
– Élvezzék az életet. Hiszen szép helyen élnek, gazdag hagyományuk, jó konyhájuk és jó jellemük van. Csak egy-egy pillanatra meg kell állniuk meglátni a szépet, s azt mondani: Nem is olyan rossz nekünk.
Nyitókép: Stefan Milenković
