Ritkán szokott előfordulni, most mégis megtörtént: három nap egymás után komolyzenében gyönyörködhetett Szabadka e műfaj iránt érdeklődő közönsége: május 12-én a ljubljanai Barcarola kamaraegyüttes lépett fel a városháza tanácstermében. Ezt az együttest már több ízben volt alkalmunk hallani, legutóbb pontosan egy évvel ezelőtt. A trio összeállítása változatlan: Simona Đonlić zongora, Gregor Hrabar hegedű és Zrinka Vlašić gordonka. Műsorukon két mű szerepelt, Beethoven c-moll triója (op. 1/3) és Dvořák Dumky-triója.
A három fiatal, még főiskolás muzsikus nem okozott csalódást, játékuk még érettebb, összecsiszoltabb, mint egy évvel ezelőtt. A Beethoven-mű minden apró részletét gondosan kidolgozták, egyetlen pici hangsúly sem hiányzott, a dinamikai előírásokat is pontosan betartották, bár főleg az első tételben a nyers forték már-már a hang minőségének rovására mentek – abból kevesebb is elég lett volna. De nagyon tetszett, ahogy a kottában le sem jegyzett, árnyalatnyi lassításokat szinte együtt lélegezve megvalósították. A Dvořák-trió több lehetőséget nyújtott arra, hogy az együttes mindegyik tagjával külön-külön is megismerkedjünk. Kitűnő muzsikusok, akik nem ismernek lehetetlent, sikerrel megbirkóztak a saját szólamaikban rejlő technikai nehézségekkel. Különösen tetszett, ahogy a Dumky-trió negyedik tételét (Andante moderato) előadták: szabadon, helyesen értelmezve. Kár, hogy a következő tételbe is nem vittek bele még több szenvedélyt.
Bár egy kamaraegyüttes éppen attól kamaraegyüttes, hogy annak mindegyik tagja egyenrangú, egy zongoratrióban mégis kulcsfontosságú szerep jut a zongorának. A Barcarola Trio zongoristája, Simona Đonlić maradéktalanul teljesítette feladatát: végig hibátlanul játszott s ezzel biztos támaszt nyújtott zenésztársainak.
Egy mondatban összefoglalva: nagyon szép muzsikálásban részesültünk s a közönség hálája nem maradt el. A szűnni nem akaró tapsokat a fiatal művészek két ráadásszámmal köszönték meg. Beethoven B-dúr Triójának Adagio tételében hálás szerep jutott a hegedűsnek, a másik ráadásszámmal pedig egyenesen lázba hozták a közönséget: Haydn híres magyaros rondóját adták elő, méghozzá fejből, de olyan sziporkázó technikával s olyan fergeteges tempóban, hogy azzal akár egy gyorsasági versenyen is komoly eséllyel indulhatnának. Bravo!
Másnap a Barcarola együttes csellistájával ismerkedhettünk meg közelebbről. Zrinka Vlašić Szabadkán született, a nézőtéren jobbára olyanok foglaltak helyet, akik ha őt nem is – hiszen nagyon fiatalon került el Szabadkáról –, de kiváló zenepedagógus szüleit személyesen ismerik. (Zrinka Vlašić kezébe elsőként a szabadkai Mirko Molnar adta a hangszert, de iskoláit már Szlovéniában végezte s jelenleg is a ljubljanai zeneakadémia hallgatója.)
A fiatal művésznő a lámpaláz legkisebb jele nélkül adta elő műsorát, amelyen egy-egy Brahms-, Škerjanc- és Scsedrin-mű szerepelt. Zongorista partnere a moszkvai konzervatóriumban nevelkedett Erik Šuler volt, aki Chopin fisz-moll polonézét (op. 44) interpretálva szólistaként is bemutatkozott. Benne egy kiváló technikai felkészültségű zongoristát ismerhettünk meg, aki azonban – többek egybehangzó véleménye szerint – túlságosan „lármásan“ szólaltatta meg a halhatatlan lengyel zeneszerző alkotását: magasról verdeste a billentyűket s nem kímélte a hallgatóság fülét.
A műsor méretre nézve is legjelentősebb száma Brahms e-moll szonátája volt. Nem tudom, a szerző kire gondolt, miközben a művet komponálta – Popper Dávidra, a kor legkiválóbb csellistájára-e, vagy Schumann özvegyére-e, akibe reménytelenül szerelmes volt –, szerintem, ha ismerte volna a rendkívül csinos Vlašić Zrinkát, akkor biztosan rá gondolva alkotta volna meg ezt a szonátát. A mű és tolmácsolója tökéletes egységet képeztek – öröm volt őket látni és hallani –, s a zongorista is nagy mértékben hozzájárult a mű hibátlan megszólaltatásához. Az est folytatásában még két zenemű hangzott el: Lucijan Marija Škerjanc Harmadik lírikus darabja (Lirična melodija br. 3) és Rodion Scsedrinnek Albeniz stílúsában írt szerzeménye (In the style of Albeniz). Mindkét mű huszadik századi alkotás. A közönség a darabokat és azok előadóit nagy tapssal jutalmazta.
Ennek a hangversenynek a Városi Könyvtár adott otthont. Az emeleti olvasóteremnek jó az akusztikája és a hangulata is valahogy barátságosabb, mint a városháza tanácsterméé. Sokan eljöttek a koncertet meghallgatni, hiába, Szabadka mégiscsak kisváros, ahol az emberek lokálpatrióták, és évekig figyelemmel kísérik az innen elkerült művészek pályafutását. Zrinka Vlašić is mindig számíthat a szabadkaiak meleg fogadtatására, hiszen ő a „mi Zrinkánk”!
A következő napon zsúfolásig megtelt a városháza díszterme, mintha az emberek előre megérezték volna, hogy rendkívüli élményben lesz részük. Egy mifelénk eddig ismeretlen kamaracsoport, a horvátországi Papandopulo Quartet lépett pódiumra. Ez egy szaxofonegyüttes, amelynek tagjai: Nikola Fabijanić (szoprán), Gordan Tudor (alt), Goran Jurković (tenor) és Tomislav Žužak (bariton), valamennyien fiatal emberek.
A műsor első száma Gershwin Kék rapszódiája volt. A mű átírója – Johan van Linden – és az előadók szinte teljesen elfeledtették velünk, hogy Gershwin ezt a kompozíciót eredetileg egészen más hangszerekre álmodta meg: nem hiányzott a zongora, nem hiányzott a zenekar, a szaxofonok mindent helyettesítettek. Az eredeti partitúrából egyetlen hang sem maradt ki s a négy művész bámulatos technikával, a végtelenségig együtt érezve keltette életre Gershwin remekművét. Mi következhet ez után? Lehet ezt egyáltalán fokozni? – merült fel bennünk a kérdés. Vendégeink bemutatták, hogy igenis lehet. Gordan Tudor – az alt szaxofonista – egyik szerzeménye (Miniatűrök) és a kvartett nevét adó Papandopulo Hat kroki című modern műve talán nem igazán tetszett mindenkinek, de a ritmikailag igencsak bonyolult kompozíciók előadásában senki sem találhatott hibát. S ezután következett a meglepetés: az I’m through with love című szerzemény előadásához a horvát fiúk maguk közé invitálták a szabadkai Bunford Gábort, aki a darabban a dallamot játszotta – természetesen óriási közönségsikert aratva. És akkor jött a csattanó: Jacques Petit, egy kortárs francia zeneszerző szellemesen megkomponált műve (10 variations gondolantes), amely tulajdonképpen a közismert Velencei karnevál témájára írt variáció-sorozat. Kevés zeneműben található egy rakáson ennyi humor és ennyi csillogás! Virtuózaink a legnyaktörőbb részeket is játszva szólaltatták meg, s mi csak ámultunk és bámultunk Jutalmuk viharos taps volt, amire két ráadásszámmal válaszoltak. (A két tangó egyikét a bariton szaxofonon játszó Tomislav Žužak komponálta.)
A Papandopulo Quartet tagjai komplett zenészek: nemcsak virtuózai hangszerüknek, hanem zeneszerzők – és ha kell – műsorvezetők is. Mert ez utóbbi szerepben is bemutatkoztak, miáltal egészen kedélyes hangulat alakult ki köztük és a hallgatóság között. Akár másnap reggelig is szívesen elhallgattuk volna őket.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
