Ha valakiről azt halljuk, hogy 49 éves, de 45-nél tovább nem szándékozott élni, eddig háromszor volt házas és két gyermeke van – saját bevallása szerint három és fél –, 1984 óta kanadai állampolgár, és ugyanakkor a magyar Köztársasági Érdemrend birtokosa, író – első könyvének címe: Isten majd megbocsájt: az a mestersége – orgonaművész –, eddig mintegy háromezer hangversenyt tartott több mint négymillió hallgató előtt, a világ leghíresebb orgonáin játszva – , saját bevallása szerint biszexuális, sőt szörnyeteg... Nos, ezt az embert látni kell!
Erre vasárnap (május 26-án) nyílt alkalmunk a szabadkai zsinagóga omladozó falai között. (Aki eddigre nem találta volna ki, annak elárulom: Varnus Xavérra vonatkoznak a fenti adatok.) Csoda lett volna, ha nem kelt volna el minden jegy, olyanok is elmentek „csudát látni”, akik különben sosem járnak hangversenyre. Pedig az eső is kiadósan esett. És nem bánták meg.
Először egy Bach-egyveleget hallottunk, kitűnő előadásban. A művész a magával hozott hangszerből olyan színeket varázsolt elő, amilyenekről a nagy német mester nem is álmodhatott. Az orgona hatalmas hangja egész testünket s lelkünket átjárta, a rongyos falakról szinte hullott a vakolat.
Ezután legnagyobb meglepetésünkre – legalább is e sorok írója nem számított rá – Lajkó Félix lépett a pódiumra. Őt, remélem, nem kell külön bemutatni. Ő a „miénk” – sőt egy kicsit az enyém is, hiszen egy ideig nálam tanult hegedülni – , akit, ha másként nem is, a tévének köszönhetően legalább „látásból” minden szabadkai (s a fél világ) ismer. Egy szólószámot adott elő, egy zsidó dallamra készült improvizációt. Megcsodálhattuk villámgyors tremolóit, káprázatos arpeggioit, szinte egyszerre szólt kezében a hegedűnek mind a négy húrja.
A két világhírű művész közös produkciója ezután következett. Bach d-moll toccátáját és Albinoni Adagioját adták elő: Varnus Xaver az eredeti szöveget játszotta, Lajkó Félix pedig valami improvizációt rögtönzött hozzá. Bach és Albinoni ezalatt forogtak a sírjukban. Szerintem is úgy jók azok a művek, ahogy alkotóik megálmodták őket.
Az est két legsikerültebb száma a népdalfeldolgozások voltak. A Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdallal valóságos csodát műveltek művészeink: az alig hallható fuvallatot viharrá fokozták, a Szól a kakas már kezdetű népdalt is hasonlóan extatikus magaslatokba emelték. A hegedű ugyan a fortissimókban inkább csak látszott, mint hallatszott – de a látvány maga is Lajkó Félix-esen lenyűgöző volt. A közönség mindenesetre tombolt, s ezért jutalom jár. A Paradicsom meghódítása című film zenéjének egy részlete, az Óz a nagy varászló c. film főtémája – Over the rainbow –, a Köszönöm, hogy imádott kezdetű sláger és Charpentiernek az Eurovízió szignáljaként ismert Te Deumából a bevezető tétel volt a jutalom.
A közreműködő két trombitás nevét sajnos nem lehetett megérteni, a kitűnő dobost, aki majd mindegyik számnál közreműködött, ha nem tévedek, Tóth Zsoltnak hívják. Ő egy magánszámban is bemutatta bámulatos hangszertudását.
Műsorfüzet sajnos nem volt, a műsorvezetőket meg a mikrofonba beszélő Varnus Xavert is alig-alig értettük, pedig biztosan érdekeseket és szellemeseket mondott, s ha a megvilágítás is jobb lett volna, akkor igazán teljes lett volna az élvezet. De művészeinknek így is sikerült feledhetetlen estet szerezniük a nagyszámú közönségnek.
A címben szereplő X+1/2X pedig nem az én ötletem, de szellemesnek találom, és nem gondolom, hogy meg kellene magyarázni. Egyben azt is remélem, hogy nem sértek meg vele senkit.
