A hetvenéves napilapunk történetében békés és meglehetősen viharos időszakok váltogatták egymást. Varjú Márta, a lap jelenlegi főszerkesztője ennek a hetvenéves időszaknak csaknem a felét a lapnál töltötte, a kezdetekben gyakornokként, később, az egyetemi tanulmányok befejezését követően pedig már „rendes”, teljes állású újságíróként. S bár a nyolcvanas évek elejét, amikor először belekóstolt az újságírásba, a szigorú kommunista ellenőrzés határozta meg, s az is igaz, hogy az ezután beköszöntött kilencvenes évek sem számítottak túl kedélyes periódusnak, amikor a Magyar Szó múltjáról beszélgettünk, elsősorban mégis a szerkesztőségen belüli pozitív hangulat, az újságírás iránti szeretet volt az, ami felülkerekedett a külső tényezőkön.
– Harmadéves egyetemista voltam, amikor egy pályázatra jelentkezve megismerkedtem a szerkesztőséggel, azzal, hogy milyen a Magyar Szóban dolgozni. Elhatároztam, hogy én az egyetemre bizony vissza sem megyek, azonnal munkába állok. Az akkori főszerkesztő hallván az ötletemet, azt mondta: kislányom, te csak menj vissza tanulni, amikor befejezed az egyetemet, akkor is elég lesz belevágni. Utólag hálás vagyok neki ezért a tanácsért. Igaz, minden szünetet kihasználtam arra, hogy bedolgozzak a lapba. 1985 nyarán kezdtem el itt rettenetesen nagy lelkesedéssel dolgozni. Nagyon elnyerte a tetszésemet a szerkesztőség hangulata, a teljesítmény alapján történő értékelési módszer, a témák kutatásának feladatai. Emlékszem, csodálkoztak, hogy a nyári uborkaszezon ideje alatt én már a második hónapban duplán teljesítettem a normámat. De másokra is jellemző volt a munkakedv, az a megérzésem, hogy annak idején a kreativitás a kezdő újságírókban nagyobb volt, mint manapság. A kilencvenes évek nehéz időszakában a Magyar Szóban nagyon szabad légkör uralkodott, akkor meg azért lehetett szeretni a munkát. Együtt jártunk sajtótájékoztatókra a többi lap tudósítóival, s néha azt vettem észre, hogy az általuk írt tudósítások meg sem feleltek a valóságnak, olyan érzésem volt, mintha nem is ugyanazon az eseményen lettünk volna. A Magyar Szó ellenzéki beállítottságú maradhatott, s megírhatta az igazat ezekben az időkben is. Nem volt ez egyszerű feladat. Egy ideig Belgrádból is tudósítottam a képviselőházból. Felemelő érzés volt, hogy soha senkinek sem kellett elmagyaráznom: mi az a Magyar Szó, hol jelenik meg, hogyhogy magyarul ír. Ismerték a lapot, magától értetődött, hogy jelen vagyunk mindenütt.
Visszakanyarodva a jelenbe: a lap főszerkesztőjévé vált, mandátumának felénél járunk. Eredményesnek tekinti-e ezt az időszakot, milyen emlékek fogják ahhoz fűzni?
– Úgy érzem, a Magyar Szó-s karrierem csúcspontját jelenti az idén, augusztus 19-én a Budapesten átvett Külhoni Magyarságért Díj, melyet a hetvenéves Magyar Szónak ítélték oda, amelyet Orbán Viktor miniszterelnöktől vehettem át. Mindannyiunké ez a szép elismerés, nem tudok nem elérzékenyülni, valahányszor csak erre a kitüntetésre gondolok.
Az évet meghatározta az az arculatváltás, amely húsvét óta jellemzi a lapot.
– Az arculatváltást én egy folyamatként képzeltem el, nem úgy, hogy egy varázspálca legyintésre változik meg minden. Állandóan épülnie kell, változnia kell, mindig hozzá kell tenni valami újat. Az olvasóktól olyan visszajelzéseket kaptam, hogy modernebb, áttekinthetőbb az újság. Jobb. Az átállás azért sem lehet azonnali, mert a szerkesztőknek és az újságíróknak is másként kell gondolkodniuk arról, hova, milyen, mekkora anyag férhet be. Mára már az új arculat elnyerte a véglegesnek mondható formáját. Most a tartalmak bővítésén kell dolgoznunk, több kommentárt, jegyzetet, tárcát akarunk megjelentetni. Fontosabb szerepet kapott a képi megjelenítés, az illusztrációk. Mutatósabb lett a lap. A hagyományokhoz ragaszkodunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet korszerűsíteni. A fejlécben történő változások jó példának számítanak. A mai fejléceket az egyszerűség jellemzi, ezért döntöttünk mi is olyan apróbb módosítások mellett, mint például a betűk mögötti árnyék törlése. Ez a védjegyünk, erről vagyunk felismerhetők határon innen és túl.
A szerbiai médiateret nagyban szennyezi a bulvársajtó, a lapok által közölt befeketítő írások. A Magyar Szó sohasem volt az effajta megközelítés híve. Milyennek látja ezt a teret, s nehéz-e felvenni a harcot ilyen körülmények között?
– Nehéz, de a Magyar Szó esetében azt is figyelembe kell venni, hogy egyetlen napilapunk a vajdasági magyarok tájékoztatásában. Az is igaz, hogy ez a bulvársajtó, melyhez aprópénzért hozzájuthatunk, valóban elcsábíthatja az olvasóközönség egy részét. Hozzájárul mindehhez a televízió is, mely többségében ugyancsak az efféle tartalmak követésére serkenti a polgárokat, mintha el akarnák butítani őket. A mi szerkesztőségünk igyekszik küzdeni ez ellen. Az olvasók bizonyára azt is észrevették, hogy nem helyezünk szenzációhajhász történeteket, rémsztorikat a címoldalra. A gyilkosságokat, baleseteket se szívesen közöljük az első oldalon, legfeljebb akkor, ha olyan méretűek, hogy azzal mindenképp ott kell foglalkozni. Csak a szenzáció érdekében nem tesszük. Igyekszünk egyensúlyt tartani, nem akarunk átbillenni a másik oldalra. Azzal vigasztalom magam, hogy a mi olvasótáborunkat azért mégis jobban érdeklik azok a problémák, amelyek saját berkeinkben, közösségünkön belül történnek, vagy nagy kihatással vannak rá. Igyekszünk elsősorban ezekre a témákra rávilágítani.
Miből él a Magyar Szó?
– Tény, hogy a Magyar Szó csak a piacról nem tud megélni. Nem titok, hogy több forrásból táplálkozik. A tartománytól kapott támogatás az összbevételeink harminc százalékát fedi. Jó lehetőséget jelent, hogy a többi pénzt más forrásból, az eladásból, reklámokból is biztosítani tudjuk, más kisebbségi médiumok esetében ugyanis a tartományi dotáció olykor a bevétel kilencven százalékát jelenti. Nagy reményeket fűztem az internetes reklámozás lehetőségéhez, azonban kiderült, hogy nálunk az ilyenfajta hirdetés még nem jelent komoly bevételi forrást, a reklámozóink is sokkal inkább ragaszkodnak a nyomtatott változathoz, elsősorban a hétvégihez. Tudjuk viszont, hogy a jövőt az internetes reklám jelenti, ebbe még többet kell befektetnünk.
Léphaft Pál karikatúrája
Európából már rámutattak arra, hogy a szólásszabadság terén gondok vannak Szerbiában, nem eléggé szabad a sajtó. Mi a helyzet a kisebbségi szerkesztőségekben, mekkora problémának tekinti a politikai nyomásgyakorlást?
– A mi alapítócserénk, szerencsére tíz évvel ezelőtt megtörtént. Én három évtizede dolgozom a lapnál, s mondhatom, jól tudom, milyen volt újságírással foglalkozni a nyolcvanas vagy a kilencvenes években. Ha nem működött az egyik fajta nyomásgyakorlás, akkor megpróbálkoztak annak másik formájával, például az újságírók kiéheztetésével, vagy egyszerűen nem adtak papírt. A helyzet, meglátásom szerint, sokkal könnyebbé vált, amióta a Magyar Nemzeti Tanács az alapítónk. A nyomásgyakorlás megszűnt. Belgrád felé olyan mértékben nyitunk, amennyire ezt az olvasótáborunk igényli. Soha sem szóltak bele abba, mit miért csináltunk az adott módon.
Milyen tervekkel néz a 2015-ös év elé?
– A már említett arculatváltás folyamatába szeretném beleilleszteni a mellékleteket is. Kisebb változásokon kellene átesnie a Tarka Világnak és a Magvetőnek is. A kéthetente megjelenő Képes Ifjúság hamarosan jubilál, erre az alkalomra rögzítjük majd e mellékletünk módosításait. Színesebbé tenném a Filkót, a Gyógykalauzon is módosításokat szeretnék végezni. Azt hiszem, a Magyar Szó küllemében is felzárkózott a mai modern sajtótermékekhez. Be kell ruháznunk az internetes kiadásunk fejlesztésébe, elérhetővé kell tenni a tartalmakat minden táblagépen, okostelefonon. Haladnunk kell a korral. Egy békéscsabai tanácskozáson hallottam: 2032-ig létezik majd papír alapú újság. Voltak ennél már rosszabb jóslatok is. A Magyar Szó iránti érdeklődést látva azt kell mondanom, nekem más a véleményem, s nem tartok egyelőre annyira a papír alapú sajtótermékek eltűnésétől. Sokkal többet jelent az, ami a papíron megjelenik, az kordokumentum marad, a múlt módosíthatatlan megőrzője.
