„Soknevű Duna-parti városban születtem – Novi Sad, Újvidék, Neusatz, Neoplanta. Magyar és szerb-horvát nyelvterületen a hetvenes évekből emlékezhetnek rám a Futótűz, Hangrázda és a Pipsz adások révén, melyeket a Radio Novi Sad – Újvidéki Rádió közvetített „gyönyörű péntek estéken”. A második 30 évet az USA-ban töltöttem a Szabad Európa Rádiónál és az Amerika Hangjánál…, mert „a rádióban színesebb a kép!” –– állítja Szkopál Béla, az immár Szegeden élő legendás/nyugdíjas DJ.
– A 70-es években fogalommá váltak a péntek esti rádióműsoraid, a Futótűz, a Hangrázda, a Pipsz. Magyar nyelvterületen kevesen művelték ezt a műfajt olyan profi szinten, mint te. Kiktől tanultad a szakmát, hogyan lehetett valakiből DJ a ’70-es, ’80-as években?
– Art Buchwald amerikai humorista mondott valami olyat, hogy minden tudást, amire az életben szüksége volt, már az óvodában elsajátította. Véleményem szerint a rádiózás sem különb szakma, mint a többi: csinálni, művelni kell, elsajátítani a mesterektől azt, ami jó, majd mindebből saját elképzelésünk szerint valami sajátosat produkálni. Én, sajnos, nem jártam óvodába, ám kilencéves koromban a megfelelő időben, a megfelelő helyen voltam: gyermekszínészként angazsált az Újvidéki Rádió. Ott nőttem fel, profi rádiószínészek és rendezők között. Beleszerettem a hangok és zörejek varázslatos világába, ahol megjegyzem, fontos a csönd, a „hatásszünet” is. Mindegyik adó rádióműsorát hallgattam a skála elejétől egészen „Beromunsterig” vagy visszafelé, a Szabó családtól (Kossuth), Minimax (Belgrád), Taxi za Babilon (Zágrábi Rádió), Radio Luxembourg…stb. Tizennyolc éves koromra felgyülemlett bennem elegendő tapasztalat rádiószínészetből is meg rádióhallgatásból is ahhoz, hogy elérkezzen a „megfelelő idő”. Csupán a megfelelő helyre volt szükség, amit majdnem elfuseráltam. Ugyanis 1968-ban (emlékezetes év Európában az egyetemista lázongások révén) Újvidékről Budapestre küldtek felvételizni a Színművészeti Főiskolára. Ott eltanácsoltak a világot jelentő deszkáktól, ezért azóta is hálával tartozom, mert alighogy visszaérkeztem a Novi Sad-i Rádióba, megkeresett a könnyűzenei osztályról Jámbor László szerkesztő. Felajánlotta az általa kitalált Futótűz című ifjúsági könnyűzenei adás műsorvezetését, majd szerkesztését is. Szabad kezet adott, megformálhattam magyar nyelven azt a hangzást, amit a Radio Luxembourgban kedveltem, és kedvemre ötvözhettem rádiofónikusan azt a humort, amit a tévében művelt egykor a Monty Python’s Flying Circus csapata. Elképzeléseim rádiofónikus megvalósításához, kivitelezéséhez csapatmunkára volt szükség. Zenei munkatársként Kovács Károly remekelt, ám a teljes produkció hősei a hangmérnökök és a műszaki munkatársak voltak: Ivan Fece, Morvai Károly, Morvai Ferenc, Tarján Zoltán és sokan mások, akik akár a stúdióban a szignálok, hangképek rögzítésekor, akár élő adásban hangkeverésben, tudásuk, tehetségük, lelkesedésük legjavát adták. A ’70-es, ’80-as években számos hasonló jellegű, népszerű adása volt az Újvidéki Rádiónak. Magyar nyelven a Slágerparti, a Zenés Találka, a Zenebona stb., a szerb-horvát nyelvű műsorok közül a Grom Klub, Randevu sa muzikom stb. A ruszin, szlovák, román kollégák adásai is népszerűek voltak. Az anyanyelvi hovatartozás nem jelentett sem hátrányt, sem pedig előnyt. Hogy kiből nem lehetett DJ azokban az években? Talán csak abból, aki nem akarta.
– A 65. születésnapját ünneplő Újvidéki Rádió igazgatója, Klemm József azt mondta, „nem egész egy évtized alatt sikerült olyan színvonalra emelkedni, hogy nemcsak a vajdaságiak, hanem az egész régió minket hallgatott, mivel zenei válogatásunk a Luxemburgi Rádióéval vetekedett”. Ez elsősorban neked és Kovács Károlynak köszönhető. Hogyan látod életed ezen időszakát?
– A RNS hallgatottságára a ’70-es, ’80-as években jogos az elfogultság úgy a „munkáltató”, mint az alkalmazottak részéről. A „dolgozók” készítettek hallgatható rádióadásokat, a munkáltató pedig biztosította a „járművet”, az eszközt, amely által ezek az adások eljutottak a célközönséghez. Igaz, abban az időben nem létezett internet, és mobiltelefon sem. Ám létezett a televízió, meg egy dal is, amely már temette a rádiót. Előszeretettel játszottuk temetésünk himnuszát, a „Television Killed the Radio Star”-t.
– Vannak-e adatok arra vonatkozóan, hányan hallgatták péntekenként adásaidat?
– A Futótűz hallgatói Jugoszláviában, Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában és másutt, 50 ezer aláírást gyűjtöttek össze és küldtek be bizonyságul arra, hogy szükség van az adásra. (Az aláírásgyűjtemény ma is megtekinthető nálam.) A műsorkészítők munkájuk révén nem váltak milliomossá, nem is ez volt a cél. Jövedelmük biztosított valamilyen megélhetést, de főként biztonságot. Mi a helyzet ma? Amit én látok: rádiós tehetségből nincsen hiány. A tévé még mindig nem ölte meg a rádiót. Viszont egyes nézetek szerint az internet, a mobiltelefon mindkettőt kipusztítja. Én pontosítanék: megváltoztatja a rádióhallgatás eszközeit, és ezáltal módját, körülményeit, szokásainkat. Ma már nem szokás rádiót hallgatni. A mai tizenévesek nehezen tudják elképzelni, hogy egy rádióműsor legyen a hét legjobban várt eseménye. A digitális média jövője, a szakemberek szerint, a Smartphoné és annak még ki sem fejlesztett applikációi irányába sodródik. Az utóbbi húsz évben saját bőrömön tapasztaltam a rövidhullám és a középhullám megszüntetésének következményeit. Legutóbbi munkáltatómnak köszönhető, 2000-ben átképeztek Video Journalisttá, egytagú zenekarrá. Képes vagyok 1-2 perces profi videoriportokat készíteni olyan minőségben, hogy azok megállják helyüket a CNN, BBC, NBC vagy akár a TBC-sek „kórlapján” is. De minek? Még mindig ugyanaz a kis srác huncutkodik a fejemben, akit megkérdeztek: mit kedvelsz jobban, a rádiót vagy a televíziót? A rádiót, válaszoltam, mert a rádióban színesebb a kép! A minap szemtanúja voltam az O-rádió indulásának. Nem irigylem az ifjú kollégákat, mert olyan közönséget kell meghódítaniuk, amelynek az igényeit én nem ismerem. Ők viszont bizonyára igen, hiszen mindent a Smartphone-on intéznek. Még telefonálni is tudnak vele. A saját mobilomon pont a hang az, ami csapnivaló, soha nem értem, mit recseg.
– Hogyan működött abban az időben a cenzúra, mennyire kaptál szabad kezet műsoraid elkészítésében?
– A cenzúráról nem vagyok kompetens nyilatkozni. Talán a politikai-informatív adások szerkesztői tudnának erről többet mondani. A rádiónál nem emlékszem olyan perre, amilyen például az Új Symposion esete volt a sajtónál. A zenei szerkesztőségnél a hetvenes évek derekán a műsorszerkesztési politika váratlanul megkövetelte, hogy a pop-rockzenei adásokban a felvételek nem tudom hány százaléka (5-10-20%?) jugoszláv előadó nótája legyen. Tehát akkor sem azt határozták meg, mit nem szabad műsorra tűzni, hanem azt, hogy „tessék ebből többet”. Szerencsére a jugoszláv pop- vagy rockszíntér gazdag, színvonalas produkcióval szolgált, lehetett mazsolázni. Ennek a „cenzúrának”, „műsorpolitikának” az eredményét tapasztaltam 35 év után Szegeden, ahol felismert a helyi postás, régi Hangrázda-hallgató, és felcsillantotta idegennyelv-ismeretét, mondván: „Tako ti je mala moja kad ljubi bosanac”. (A Bijelo dugme-sikerszám címe.)
– Nem sokat tudunk az USA-ba történő távozásod okairól, körülményeiről. Mi késztetett arra, hogy mindent hátrahagyva vándorbotot ragadj, s miért éppen Amerikát választottad?
– Leegyszerűsítve – kalandvágyból, de, ha igazándiból csak kalandvágy lett volna, akkor Rejtő Jenő műveinek rajongójaként az idegenlégióhoz illett volna csatlakoznom. Ám ötéves gyermekkel és csinos, okos, nagy szakmai tudású filmvágó feleséggel? A légió ideges lett volna. Dél-Kaliforniába mentünk, mert ott éltek távoli rokonok, és éghajlata is kellemesebb, mint például Alaszkáé.
– Újvidék után Los Angeles, a rockzene egyik fellegvára. Ott mivel foglalkoztál, „jeget árultál az eszkimóknak”?
– Titokban reménykedtem, hogy talán sikerül elhelyezkednem olyan magyar nyelvű rádiónál, ahol fejleszthetem képességeimet, kibontakoztathatom még jobban. A várakozás a mikrofonra kissé hosszúra sikerült, viszont az 5-6 esztendő alatt végzett fizikai munkák során (voltam vízvezeték-szerelő inas, gyári munkás stb.) megismerhettem Amerika másik oldalát, az amerikai valóságot, azt a realitást, ami nem show. Lentről felfelé: a redneckeket, a latinokat, a színeseket, a munkásosztályt, a bevándorlókat, a középosztályt, különböző kultúrákat stb. Így visszatekintve ez romantikusan is hangzik, hiszen felbecsülhetetlen tapasztalatot szereztem a tudósítói munkához. (A sportközvetítő, aki boxot akar közvetíteni, mindezt megtapasztalhatja 3 másodperc alatt: csak be kell állnia a szorítóba, és megkérni az öklözőt: üssél ki! Miután magához tér, hitelesebben közvetít, mint az a kollégája, aki soha nem kapott a pofájára, de 20 éve beszél a mikrofonba.) Szóval, a megfelelő helyen jártam, ám a megfelelő idő az csak 5-6 év után köszöntött rám, miután az RFE (Szabad Európa Rádió) Magyar Osztályán meghallgatták a demoszalagomat. Ettől kezdve Ábel Pál álnéven küldözgettem Los Angelesből színes tudósításokat a Forgószínpad c. műsornak, és készítettem heti két Délutáni Randevú c. zenei műsort. Idővel a cég átköltöztetett a keleti partra, a nagy hidegbe. (Los Angelesben is van négy évszak, de azok neve: földrengés, bozóttüzek, sárcsuszamlás, szmog.) Sajnos rádiózásban a rövidhullám a nyolcvanas évekre teljesen elavult, és eszméletlenül költségessé vált. Szerencsémre az amerikai kormányrádió, a Voice of America Magyar Osztálya épp az idő tájt (a berlini fal leomlása után) tért át a rövid- és középhullámról a Kossuth FM-re, és számos magyarországi privát rádió frekvenciájára. A sors úgy hozta, hogy ilyen hullámsávokon tapasztalt rádiósként, némi előnnyel, átigazolhattam magamat a Voice-hoz, mégpedig a Los Angeles-i tudósítói irodájukba. Akkora én szinte haza érkeztem, a mediterrán klímájú Dél-Kaliforniába. „California, Here I Come”. Los Angeles-i tudósítóként utazhattam izgalmas helyszínekre, rádiófónikus riportokat készíthettem, közismert személyiségekkel találkozhattam a közélet, a zene, a kultúra, a tudomány, a szórakoztatóipar területéről. 2012-ben kértem a nyugdíjaztatásom.
– Boldog nyugdíjas DJ-s éveidet éled, miért jöttél vissza? Miért pont Szegedre?
– Leegyszerűsítve: KALANDVÁGYBÓL. Harminc évet éltem Jugoszláviában, harmincat Dél-Kaliforniában, a következő harmincat most éppen Szegeden kóstolgatom. Azért pont itt, mert Szeged a „napfény városa”. Van itt Napfényfürdő Aquapolis, Napfény lakópark, Napfény bevásárlóközpont –, most éppen csepereg az eső, de ha közelebbről megvizsgálod, ezek nem esőcseppek, hanem valójában „folyékony napfény”. Na és itt folyik a Tisza, én meg szeretek horgászni. Nem tudok, csak szeretek. Amíg a Csendes-óceán közelében éltem, nem ettem ilyen sok tengeri halat, mint most a Tiszánál. Tudniillik, hetekig nem akad a horogra egy árva keszeg sem, kénytelen vagyok átruccanni a határon Kanizsára, ahol az önkiben nagyon finom adriai skarpina (nagy sziklahal) kapható, lefagyasztva. És olcsóbb, mint amennyit csalira költök. A pontyról leszoktam az ára miatt. Itt nemes hal, Kaliforniában csak az ázsiai meg kelet-európai bevándorlók eszik. Los Angelesben ilyenkor, karácsony táján, találni pontyot a vietnamiak meg az örmények boltjaiban, és bagóért mérik, mert a született amerikai nem eszi a „carp”-ot, sőt undorodik úgy a tükörpontytól, mint a nyurgától. Texasi származású kollégám mesélte az alábbi receptet (ponty amerikai módra, parázson sütve): tábortüzet rakunk, és megvárjuk, amíg szépen parázslik, ekkor a megtisztított pontyot (2-3 kg-ost) egészben egy deszkára erősítjük, majd a deszkával együtt a parázsra helyezve addig sütjük, amíg a deszka szenesedni nem kezd. Levesszük a parázsról, és hagyjuk kihűlni. Ekkor óvatosan lefejtjük a pontyot, és eldobjuk, majd jóízűen megesszük a deszkát.
– Most, amikor térségünkből mindenki elvágyódik, és a jobb élet reményében külföld felé kacsingat, te hazaköltöztél. Miért?
– Nem tudom pontosan, mikor, miért is költözünk: a „jobb élet reményében” cselekszünk vagy „a jobb remény” érdekében? Máshol erősebben reménykedhetünk? Vagy talán amikor egyszerre 20 vadonatúj probléma szakad a nyakunkba, azok segítenek megoldani a néhány régit? Harminc évembe tellett, mire végre megértettem az amerikaiak közkedvelt „vigasztaló” mondását: „It will get worst before it turns better”. (Lesz ez még rosszabb is, mielőtt jóra fordulna.)
– Úgy hallottam, könyvet írsz. Miről szól, és mikor jelenik meg?
– Igen, könyvvel kínlódom…, jelenleg a második könyvemmel birkózom… Az elsőt már sikerült kiolvasnom.
