Naponta sétálok az ezerarcú Duna mellett. Olykor horgászbottal, máskor csak vidám gondolatokkal, kíváncsisággal és a varázslatos folyó iránti szeretettel. Amikor a víz kristálytiszta, a sekély részekben a játékos kedvű halacskákat, rákocskákat, kagylócskákat, a különféle színű és formájú kövecskéket figyelem. Gyönyörködöm a hattyúk erőteljes szárnyalásában, a sirályok nyaktörő mutatványaiban, a vadgalambok és fecskék száguldásában, a gondos vadkacsákban, melyek után nyugtalan kiskacsák sora kígyózik, a pajkos szitakötőkben és pillangókban. Integetek a távoli világ utasainak, akik fehér hajókon utaznak a tenger felé.
Aznap éppen a csodás folyóvizet bámultam, amikor egy kis palackra lettem figyelmes, melyben valami csillogott. Hazavittem, óvatosan lemostam, és még óvatosabban kihúztam a kis dugaszt. Egy nyaklánc volt benne üveggyöngyökből és fagolyócskákból, pici aranyéremmel, meg egy többször összehajtott, fehér levélke, melyet magyarul írtak.
Nem tudom, hogy Lili ma hat éves-e vagy nyolc, mivel nem egészen kivehető, hogy a levélkét 2016-ban vagy 2018-ban küldte-e. Remélem, levelének híre eljut hozzá.
Lili, köszönöm neked a csodás ajándékot és a jókívánságokat. Hetvenéves vagyok, és van két fiúunokám, ők egy Duna menti nagyvárosban élnek, néhány száz kilométerrel lejjebb. Verseket és meséket írok. Én is úgy gondolom, hogy egyetlen ajtó sem nyílik ki, ha nem kopogtatunk rajta.
A levélkét a belemetszett nyuszival és a nyakláncot az íróasztalom fölötti polcon őrzöm. Kívánok neked, Lili jó egészséget, örömteli 2022. évet és még sok-sok esztendőt!
Szilveszter éjszakáján írok majd egy levélkét valakinek a távolba. A palackba valami kis ajándékot is teszek mellé. Január 1-jén, a bécsi újévi hangverseny előtt engedem vízre. A Duna, az örökifjú jó lélek tudni fogja talán, hova, kinek vigye el.
