A humor nagyon komoly találmány. Ezt onnan tudom, hogy akit kérdeznek róla, vicces véleményt sohasem mond. Ha humor, hát legyen komoly?!
Állítólag egy gyerek naponta nagyjából százszor nevet, egy felnőtt meg tizenötször. Mégsem tűnik úgy, hogy a gyerekek lépten-nyomon röhögnek. Hányszor mérgelődnek, sőt alighanem sírásban is megelőzik a fölnőtteket. Hol veszik el napi nyolcvanöt nevetés?
Hosszú éveken keresztül az újév biztosan előrevitte az átlagot, hiszen az ünnepi újság zamatát a humor adta meg, a tévében kötelezően kabaré alkotta a főműsort, de azóta mintha azok is százról tizenötre csappantak volna. Tán a víruson röhögjek? – kérdezhetnénk joggal. Azon ugyan ne, mert képes lesz megbosszulni, de magunkon miért ne?
Évváltáskor különben sem a józan észre szokás építeni, már évtizedekkel ezelőtt föltette a humorista a kérdést: Mit ér a józan ész, ha a többiek részegek? Valóban, ilyenkor hasznosabb társulni.
Hogy újévkor miféle humor vidámította negyven-ötven éve az olvasót? Ma is időszerű. Két idegen találkozott az újévi buliban (most ez szinte illegális tett lenne), s egyikük ismerkedési szándékkal megkérdezte:
– Mit csinált, mielőtt megházasodott?
– Amit akartam.
Az újságírók sorsa sem volt más, mint napjainkban: „Ámbátor az is előfordult már a messzibb közelben, hogy rálőttek a tudósítóra, meg akarták pofozni, vagy – ami még szörnyűbb! – nem hívták meg a koktélpartira.”
Nem kellene elkeserednünk a kifacsart idei újévváráson, hiszen joggal reménykedhetünk a jövő éviben: „Ha visszapillantok az esztendőre, mit esztendőre, századokra: a Remény nem halt meg, de hol vannak már azok, akik temették?!”
Derűlátás is kell a derűhöz, és ha egy apró kívánság teljesül, máris hatalmas boldogságot hozhat. Még ha vihar tarolja is le fáinkat: „A két nyárfa kidőlésével pedig egy nagyon régi vágyam teljesült. Oh, igen, mindig is azt kívántam: ha kidőlnek, ne legyek alattuk.”
