Sokan vagyunk, akik gyermekként színészek, orvosok vagy tűzoltók szeretnénk lenni felnőttkorunkban. Legtöbbünkben az évek múlásával elhalványulnak ezek a vágyak és más szakmák iránt kezdünk érdeklődni, de ez nem mindenkire igaz. Dr. Klemm Valéria neve sokak számára ismerős, Újvidéken már hosszú ideje tevékenykedik fizikoterápiás szakorvosként – és elismert szakmájában. A doktornő már egészen fiatalon, gyermekként tudta, mi szeretne lenni, és el is érte célját.
– Mindig furcsának találtam azokat az embereket, akik nem tudják, mivel szeretnének foglalkozni, mivel amióta az eszemet tudom, orvos szerettem volna lenni. Nem tudom pontosan, hogyan is alakult ki nálam: egyszerűen tudtam. Lehet, hogy szerepet játszott a döntésben, hogy nagymamám nevelt, édesanyám is beteg volt, és mivel nagyon szerettem őket, szerettem volna segíteni rajtuk. Ezt többször is mondtam nekik, de ők azzal nyugtázták, hogy kislány vagyok még, ez változhat. Emlékszem, hogy kaptam édesanyámtól egy kaucsukbabát, akkoriban, a háború után ez nagy dolognak számított. Ez '49-ben történt, akkor hároméves voltam. Ehhez az emlékhez tudom kötni, hogy először fogalmazódott meg bennem, mivel szeretnék foglalkozni.
Moholról Topolyára, Szabadkára...
Moholi származású vagyok, ott jártam óvodába. Gyermekként nagyon szépen énekeltem, táncoltam. Ekkor már szerepeltem hosszabb színdarabokban, és mindenki azt mondta, színész lesz belőlem, mert nem volt bennem semmifajta lámpaláz, ha ki kellett állnom közönség elé. Akkoriban még nem volt sok lehetőség a szórakozásra, így az egész falu előtt léptünk fel. Megmosolyogtam magamban ezeket a színészi pályával kapcsolatos megjegyzéseket, mert annak ellenére, hogy senki nem hitte el, én tudtam, mivel fogok foglalkozni, ha felnövök – emlékezett vissza a doktornő.
Édesapja tanító volt, édesanyja pedig kereskedelmi iskolát végzett. Édesapját a kommunista időkben elszakították családjától, és négy évig távol volt tőle.
Édesanyám az első két évben azt sem tudta, hogy él-e még az édesapám. Miután visszatért, már nem tudták együtt folytatni az életüket, így kerültem a nagymamámhoz, mivel édesanyám Belgrádban kapott könyvelői állást. Amikor hétéves lettem, úgy döntött, hogy nem szeretne a moholi iskolába járatni, de mivel nem tudtam szerbül, így Topolyára költöztük. Itt fejeztem be az első osztályt, majd Szabadkára költöztünk. A gyakorló elemi iskolát ott jártam ki. Mivel édesanyám rengeteget dolgozott, így már korán meg kellett tanulnom magamról gondoskodni. Megtanultam főzni, először húslevest, majd krumplipaprikást. A szülői értekezletekre nem járt édesanyám, tudta, hogy jó tanuló vagyok, nem volt velem semmi probléma. Hatodik osztályban történt változás, mivel akkor valamilyen oknál fogva részt vett a szülői értekezleten, és ott kifejezetten megdicsértek. Egy fogász ült mellette, akinek történetesen a lánya volt a legjobb barátnőm. Elbeszélgettek a továbbtanulásunkról, és nem nézte jó szemmel, hogy édesanyám egyedülálló anya lévén gimnáziumba küldött volna engem szakképzés helyett. Úgy vélte, hogy egyedülálló anyaként nem tudna kiiskoláztatni, ráadásul még szerbül sem tudtam akkoriban. Ezen édesanyám megsértődött, és hetediktől szerb tannyelvű osztályba íratott be. Ez nagyon nagy törés volt az életemben. Ekkor kezdtem tanulni a fizikát, biológiát, kémiát, és nem mellesleg az archaikus szerb szövegeket. Szerencsém volt, hogy nagyon jó memóriám volt, és végig tudtam csinálni az évet. A szerb tanár nagyon elégedett volt velem, hogy hármasra tudtam teljesíteni, én viszont nagyon letört voltam. Addig sosem kaptam ilyen rossz osztályzatot. Az ezt követő nyáron másfél hónapot töltöttem Mali Lošinjon, az iskola nyaralójában. Rajtam kívül nem volt más magyar diák. Ezen a nyáron egy hihetetlen változáson mentem keresztül, minden, ami addig számomra zavaros volt a szerb nyelvben, a helyére került. Nyolcadikban tiszta ötössel zártam az évet, így gond nélkül kerültem be a gimnáziumba is – mesélte Klemm doktornő.
Továbbképzésen Szlovéniában, Prágában
Újvidéken végezte el az orvosi egyetemet, ahol megismerkedett a férjével. Már nagyon várták, hogy befejezzék a tanulmányaikat, és minél előbb belevághassanak a közös életükbe.
– Az első három évben kicsit unatkoztam, mert még nem voltak gyakorlataink. Nagyon nagy problémám volt a patológiával, nehezen értettem meg. Emiatt kicsit ki is ábrándultam magamból. Aztán kaptam egy olyan magyarázatot, vigaszt későbbi apósomtól, miszerint vannak, akik csak akkor értik meg a patológiát, ha már megtanulták a klinikát. Az első évben ismertem meg a férjemet, Klemm Istvánt. Elkezdett udvarolni, s azonnal nagyon megszerettük egymást. Amikor elvégeztük az egyetemet, mindketten szerettük volna szakosítani magunkat. Istvánnak egy évet a katonaságban kellett töltenie, s megszületett az első lányunk is ekkor. Úgy döntöttünk, hogy legalább egyikünknek legyen meg a szakosítása, így a férjem elvégezte a patológiát Szabadkán. Három évig Királyhalmon éltünk. István Szabadkán megkezdte a specializációt, én pedig a királyhalmi rendelőben dolgoztam általános orvosként. Akkor 26 éves voltam, volt egy nyolc hónapos kislányunk, és a helyi rendelőt vezettem. Teljesen magamra voltam utalva, ott tanultam meg dönteni, bízni magamban, mivel nem volt mellettem másik orvos. Emellett én voltam a patikus is, így alaposan megismertem a gyógyszereket is. Királyhalmon megszületett a második kislányunk. A férjemmel nagy családot szerettünk volna, így annak megfelelően éltünk. Kialakult bennem az is, hogy csakis nőgyógyász lehetek. Akkoriban az idősebbek körében magas volt a méhnyakrák okozta elhalálozás, és ennek a megelőzésében szerettem volna részt venni. Az élet azonban nem így alakult. El kellett döntenem, hogy gyermeket szeretnék, vagy ginekológiai specializációt. A harmadik gyermekem már Újvidéken született meg, miután ide költöztünk a családommal. Egy ideig általános orvosként dolgoztam a katonakórházban, majd lehetőség nyílt fizikoterápiás és rehabilitációs szakosodásra. Kezdetben nem igazán lelkesedtem érte, de végül felvettek a specializációra. Amikor megkezdődött a képzés, akkor már teljesen másként láttam a helyzetet, s nagyon megszerettem. Amikor a gerincről tanultunk, és kicsit jobban belemerültem a fizikoterápiába, teljesen megfogott. Van természetesen egy olyan ága a rehabilitációnak, ami a meglévő leletek alapján, például egy törés esetén pontról pontra leírja, hogyan zajlik a rehabilitáció, és van az az ágazat, amelyben az orvosnak kell megfejtenie a probléma forrását. Ez nagyon lekötött, érdekesnek, dinamikusnak találtam. A szakosítás után elsajátítottam a manuális medicinát, először Szlovéniában, majd Prágában voltam továbbképzésen. Ezt végeztem el mint szubspecializációt – magyarázta Klemm doktornő.
Csaknem 50 éve az orvosi pályán
Ezt követően a doktornő az újvidéki klinikán kezdett dolgozni, és oktatta a szakosításra jelentkezett fiatal orvosokat. Számos tudományos munkája van, hála annak a lankadatlan érdeklődésének, amit hivatása iránt táplál.
– A mai napig merülnek fel bennem kérdések, amiknek igyekszem utánajárni. A klinikán osztályvezető főorvosként dolgoztam, de nem fejeztem be a harmadik fokozatot. A férjemnek sikerült, így ő professzor doktor címmel rendelkezett. Amíg ő a doktori disszertációját írta, addig a családban én vettem át a főbb szerepet, neveltem a gyermekeinket. Hat év alatt négy gyermekünk született, akiket becsülettel felneveltünk, és most tizenegy unoka boldog nagymamája vagyok. A férjem 2015-ben eltávozott közülünk.
Amióta az egyetemet elvégezeztem, folyamatosan, megszakítás nélkül dolgozom, jövő márciusában lesz kereken ötven éve, hogy az orvosi pályán vagyok.
Az 1990-es évek sokak számára nehéznek bizonyultak, ez alól nem képeztek kivételt az orvosok sem. Klemm doktornő elmondta, hogy ez esetében sem volt másként, ám a nehézségek ellenére a '90-es évek végére sikerült megnyitnia a mai napig is működő, és igencsak látogatott magánrendelőjét.
Akkoriban nagy volt az infláció, a fizetések pedig nem sokat jelentettek. Két egyetemista, két középiskolás gyermekünk és egy fogadott gyermekünk volt. Egy fejlődő szervezetnek mindennap szüksége van megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékra, ezt természetesen nem lehet a semmiből előállítani. Szerencsénk volt, ugyanis anyósoméknál felszabadultak szabad házrészek. Eleinte egyetemistáknak adtuk ki. Akkoriban ingyen kezeltem már hosszabb ideje egy idős urat, akinek Svájcból érkezett haza a testvére. Kiderült, hogy a testvérnek gyermekkori emlékei kötődnek ehhez a házhoz, emellett sajnálattal vette tudomásul, hogy milyen körülmények között, és milyen fizetésért dolgoznak minálunk az orvosok. Így felajánlotta, hogy kialakítja rendelőnek a ház felszabadult részét, természetesen úgy, hogy később visszatérítjük neki a belefektetett összeget, némi kedvezménnyel azért cserébe, hogy egy, a szintén egészségügyben dolgozó rokonát alkalmazzuk a rendelőben. Három év alatt vissza tudtam fizetni. Azóta kizárólag ebben a magán rendelőben dolgozom – mesélte a doktornő.
Egy közelmúltban megjelent cikkben Klemm Valéria doktornőt szólaltattuk meg egy egészségügyi témával kapcsolatban. Mostani látogatásomkor megkérdeztem, hogy az isiász mellett melyek azok a panaszok, amelyekkel felkereshetünk egy fizikoterapeutát.
– A lokomotorikus apparátusok mindennemű elváltozása miatt szoktak hozzám fordulni a páciensek. Ez alatt értem a különböző gerincbántalmakat, nyak-, hát-, ágyéki gerincet, a csuklókat, a kéz láb különböző zsibbadásait, fájdalmait. Minden olyan betegséggel felkeresnek, ami a mozgásszervi megbetegedések csoportjába tartozik. De a leggyakoribb megbetegedés a nyak- és az ágyéki gerinc fájdalmai. Az ízületek közül a leggyakrabban a térd és a váll okoz problémát. Tegyük fel, ha valaki észreveszi, hogy bizonytalanul jár vagy bizonyos mozdulatok végzése során szédül, hozzám fordulhat segítségért.
A mi szakmánkban nagyon fontos megtalálni a fájdalmak, zsibbadások kiváltó okát, ugyanis a kiváltó októl függően más-más kezelést kell igénybe vennie a páciensnek. Mivel minden páciens más, így vannak olyan esetek, amikor ugyanarra a problémára más terápia válik be különböző személyeknél – mondta végezetül dr. Klemm Valéria.
